Itt szinte minden fából készül. Olyan gyönyörű házakat láttam, hogy a szívem fájdult belé, hiszen nekünk is faházunk van, de meg sem közelíti az ittenieket.
Mielőtt odaértünk volna Güdücre, megálltunk Gyergyószentmiklóson, hogy ne üres kézzel állítsunk be és megebédeljünk. Ahogy kiszálltunk az autóból cigánygyerekek rohantak meg minket. Csak egy lejt kértek, hogy kenyeret tudjanak venni, és mondták ránk az áldásokat, mint a gramofon. Fel voltam készülve a kéregetőkre, mondtam, adok én kenyeret, ha az kell, mert pénzem nincs. Gondolkodik a cigánylány egy pillanatig, majd újra kezdi a betanult szöveget, csak kenyér helyett már kiflit mond.
Két szállodának is a téren volt az étterme, de mi valami helyi kifőzdére gondoltunk, nem puccos helyre. Bementünk egy kockás terítősbe, de három óra körül nem hogy vendég, de már étel sem volt. Kijöttünk. Ekkor érzem, hogy a nadrágom alatt valami iszonyúan csipkedi a combomat. Annyira fájt, hogy már az utcán elkezdtem vetkőzni, nem érdekelt ki lát. Mikor már félig letoltam a nadrágom, mégiscsak visszaszaladtam az étterembe, ott csak két nő láthatott, és kértem, mit kértem, könyörögtem, hogy hadd vegyem le a gatyám. Természetesen – mondta a főnökasszony átérezve kínomat. A sarokba húzódtam, és kiléptem az egyik szárából. Fordítsa ki – biztatott a nő – hátha elbújt egy redőbe. Kifordítottam, de semmit sem találtam, már a viszketés is enyhült. Épp a másik szárából akartam kilépni, mikor bejött egy román cigány. Egyből észrevette a nem étterembe illő jelenetet és nem mozdult. Mondom neki: forduljon már amarra. Egy pillanatra arra nézett, amerre mutattam, de azonnal visszafordult, szélesen elvigyorodott, kivillantak ezüst fogai és csak bámult. Ekkor jött be Anti és közénk állt. Kihúzta magát, a cigány látta, hogy vége a peep shownak, és elballagott.
Ezek után megebédeltünk a szállodában. A pincérnő nem hogy örült volna, hogy van vendég, unottan és csigatempóban sétálgatott, az étel sem volt finom, de ha az lett volna, akkor sem jönnénk ide többet.
Güdüctől nem messze található Szárhegy, ahol a Lázár kastély áll. Nem gondoltam volna, hogy csak két bástya maradt ebből a kastélyból, a mostani épületeket a 70-es években építették újjá a korabeli feljegyzések szerint. Ez főleg azért elképzelhetetlen, mert teljesen korhű a kinézete, nem gondolná az ember, hogy csupán tizenéves kövek alkotják. A lépcsőkön persze látszik, hogy nem régiek, szerencsére. Több kiállítás is volt itt, mint például a szőttesek, hímzések, kitömött állatok és egy kortárs kiállítás, ahol Tami pengette az egyik hangszert.
Vilma néniék nagyon örültek, mikor megláttak minket. A környék már nem hasonlított az emlékeinkben létezőre. Mindenütt nyaralók, faházak, csak a hegyek és az öregek nem változtak. János bácsi szavajárása még mindig „a hétszázát”, bármi érdekességet mondtunk, ő így felelt. Persze tíz év alatt sok minden történt velük, nem igazán lehet elmesélni pár nap alatt, de azért azt megosztotta velünk, mikor a medvével szedte a málnát, vagy amikor bejött a kerítés mellé, hogy a birkákkal lakjon jól. Az öreg ostort kapott a kezébe és addig csettintgetett, míg eloldalgott Miklós bá.
Tami legnagyobb örömére végre itt láttunk macskát is. A lány zargatta őket, de csak véletlenül bírta megfogni. Lógott a lába az esőnek, szemerkélt is egy kicsit, kezdett hűlni a levegő, de hideg csak akkor lett, mikor eljött az éjszaka. A tisztaszobában magunk voltunk csak, a kályhát két szobával arrébb ugyan begyújtották, de lefekvéskor minden ajtót becsuktunk, úgyhogy jobban kellett volna igyekeznie a melegnek, hogy valami enyhet adjon.
Másnap még elvittük az öregeket Gyergyóba, hogy elintézzék a dolgaikat, mivel nincs autójuk, tömegközlekedés pedig nem létezik Erdélyben, muszáj megvárniuk, hogy valaki meglátogassa őket. Szerencsére sűrűn fordulnak náluk a vendégek, unatkozni nincs idejük. A szomszédok is be-beugranak, hogy vigyenek egy kis kóstolót a sajtból, rókagombából, áfonyából, de nem csak ezért, hanem mert Vilma néni központi figura a faluban, mindig tudja, hogy kinek mire van szüksége, melyik nyaraló venne gombát, melyik málnát, kinek kell sajt, kinek orda.
Apropó orda! Most először ettem ezt a mennyei ételt. Só nélkül nem nyerte el a tetszésemet, de picit fűszerezve már annyira bejött, hogy abba sem bírtam hagyni. Tulajdonképpen ez valami juhsajt vagy túró. A juhászok egész nap legeltetik az esztenán a juhokat, fejés után nem tudnának mit kezdeni a rengeteg tejjel, hát sajtot, túrót és ordát készítenek belőle és így már könnyebben szállítható is.
Segítettünk az öregeknek, ahol csak tudtunk, például összeszedni a búzát, amit Anti öntött ki nagy igyekezetében.
Vagy vizet húzni a kútról. 
Másnap még szedtünk egy kis pityókát, hogy Vilma néni fiának eljuttassuk, aztán mi is elindultunk. Tamival számoltuk az úton a hazafelé baktató teheneket, és nyári nyihogókat – ami a kiscsikó „székelyül” -, kerestük a nyári nyávogókat – ami a kiscica „Tamiul” -, láttunk ketrecben szarvast az erdőszélen.
Vettünk málnát az útszéli cigányoktól és poncsót az árusoktól, hogy ha beköszönt az ősz, és magamra öltöm, azonnal eszembe jusson Erdély és a székely legendák.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése