2017. július 6., csütörtök

Kissé fáradtan, de annál nagyobb lelkesedéssel! – Milánó 3.

Egy óra múlva leszálltunk a buszról a város szívében, a Stazione di Milano Centrale vonat- és buszpályaudvaron.

Itt vagyunk végre! de mit is kezdjünk magunkkal? A román időeltolódás szerint vesztettünk egy órát, tehát megérkezésünkkor még csak 8 óra volt, a szállásunkat viszont csak délután háromkor foglalhattuk el.

Leültünk egy közeli padra és kiterveltük, hogy egy rendkívüli városnézésre kerítünk sort, majd szép komótosan elsétálunk a szállásunkra és megpihenünk végre.

A térkép szerint minden fontosabb helyszínhez közel voltunk, tehát elindultunk az egyik irányba. Az első megdöbbenésemet a rengeteg afrikai okozta, akik szinte eltakarták a város szépségeit, a gyönyörű teret, mindenhol szemetet hagyva maguk után, legalábbis itt. Gondolom a migránsok által kialakult helyzet miatt pedig a számos fegyveres rendőr nyújtott feltűnést és adott némi biztonságérzetet az embereknek.

Ahogy eltávolodtunk a pályaudvartól egyre kevesebb lett a színesbőrű, egyre jobban élveztem, hogy mindenütt olasz szót hallok, a kirakatok csak úgy csillognak, visszatükrözve engem és a kínált árut is. Lépten-nyomon éttermek és bárok, táska és ruha szaküzletek, és rengeteg ember, főleg olasz, de magyar egyáltalán nem. Hurrá!
Tetszett ez a nyüzsgés, pedig nem szeretem, ha túl sok az ember körülöttem. Milánó tulajdonképpen ugyanolyan nagyváros, mint bármelyik másik, más országban, és mégsem! Van valami kedvesség benne, valami szín, valami …olasz! A gyalogosok lámpái háromszínűek, a helyiek nem igazán tarják be a figyelmeztetést. Ezt a szokást hamarosan mi is magunkévá tettük. Rengeteg motor és autó, de inkább motor száguldott körülöttünk, melyen Armani öltönyös üzletember igyekezett a tárgyalásra, hátizsákkal a hátán, ami eleinte nagyon viccesen hatott, de hamarosan hozzászokott a szemem.
Elsétáltunk a milánói Scala mellett, mely nem okozott nagy katarzist, inkább a japán turistákat fotóztam, ahogy nézik, majd végigsétáltunk a Via di Montenapoleone, ami egy üzletsor, teles-teli a híres olasz márkákkal, de igazából a legeldugottabb utcában is fellelhetünk egy ékszerüzletet vagy egy Gucci boltot, úgyhogy ez nem meglepetés.
A Galleria Vittorio Emanuele II. pedig ennek az központnak a csúcsa! Itt egyben van a modern üzleti hangulat a régmúlt művészeti értékeivel. A freskók és márványok, a színes mozaikok és aranyozott szobrok jól megférnek például La Rinascente üzletével, ahol a legolcsóbb ruha 200 euróba kerül, és ne gondoljunk semmi extrára, csak egy egyszerű, sárga miniszoknya volt, mondjuk remek volt a szabása és az anyag minősége, de azért nem ennyire.
A hely fő látványossága a toro, vagyis egy színes mozaikokból kirakott bika. Ha a bika tökén háromszor megfordulunk a sarkunkon, akkor szerencsénk lesz. Természetesen megfordultunk, ha nem is a tökén, mert az már nagyon nem volt neki, csak egy lyuk a helyén. Az olaszok szerint ez azt is jelenti, hogy olasz férjünk lesz. Erről én már lecsúsztam, de a lányom előtt még nyitva az út.
És ha már áldoztunk a művészetért, akkor beültünk egy McDonaldba, hogy megebédeljünk. Ott volt a helyi trattoria, a Duomo és a Burger King között. Természetesen elsősorban az olcsósága vonzott minket, de érdekes is volt, ugyanis miután egy hatalmas tablet előtt kiválasztottuk a megrendelni kívánt menüt, a pénztárosnál csak fizetni kellett, a blokkal pedig átvenni a közben elkészített rendelést. Gondolom ez meggyorsította a folyamatokat és elkerülte a félreértéseket, melyek a nyelvi nehézségekből adódhattak volna.
Hallottuk ugyan, hogy az olaszok nem szeretik, ha angolul szólítják meg őket, de ez nem igaz! Annyira segítőkészek voltak mindig, hogy ezt is bevállalták volna, viszont én olaszul kezdeményeztem a beszélgetést, aminek rendkívül örültek és annyira kedvesen viszonozták, hogy néha már zavarba jöttem!

Teli pocakkal tovább indultunk, most már céltudatosan a szállás felé. Csak egyszer inogtunk meg, egy helyi, kék bár előtt, mert már annyira kiszáradtunk a 30 fokos hőségtől, hogy képtelenek voltunk tovább baktatni. Az alig pár kilós csomagjaink egyre nehezebbek lettek, egyre jobban húzták a vállunkat és sértették a bőrünket, persze csak akkor, ha nem Anti vállalta magára a cipelésüket.
A Bar Azzurra egy kedves kis bisztro, olyan mint a többi és mégsem. Nagyon a szívünkbe lopta magát, lehet hogy azért, mert jó helyen volt, jó időben, lehet, hogy a helyi olasz mentalitást itt tapasztaltuk meg először, de annyira imádtuk, hogy mindig vissza akartunk menni, de sajnos egyszer sem tettük meg és még egy fotót sem készítettünk róla.
Pedig isteni volt a csapolt sör és mennyei az espresso és végre láttam, hogy milyen fontos szerepet tölt be az olaszok életében egy megszokott kis zug, ahol nem csak inni, enni, kávézni és jégkrémet nyalogatni lehet, de ahol meg lehet, sőt kell! beszélni a napi aktualitásokat, ahol a kisgyermekes anyuka megpihenhet egy rövid időre, ahol mindenki ismerős, aki belép az ajtón, és ha csak beköszön, már az is feldobja az emberek hangulatát és emeli a helység fényét!

Ennyire fel tudja tölteni az embert egy kellemes hangulatú, tiszta, parányi bár, mely kívülről semmitmondó, sőt talán még riasztó is, de belülről egy ékszer, aminek az értéke tulajdonképpen a csapos nyílt, nevetős tekintetétől függ, aki uralja a teret és barátságosan bánik a betérő szombas vándorral!

Nincsenek megjegyzések: