Tengo famiglia!

Nagyon szerettem volna újra színházba menni, hogy megnézzünk együtt egy darabot, nem csak azért, mert olasz vonatkozású maga a történet, és ha olasz, akkor már rossz nem lehet, hanem mert egyik kedvenc színészem is szerepel benne, Benedek Miklós.

Egy pesti társulat, az Orlai Produkciós Iroda jött Szegedre, hogy előadja A folyón túl Itália című darabot. A ruhatárosok már csak ránk vártak, hogy beadjuk a kabátunkat, a színészek sajnos nem voltak ennyire türelmesek.

Maga a történet akár Magyarországon is játszódhatna, de persze nem véletlen az sem, hogy a kiindulópont Amerika. Abban az országban tényleg léteznek nem mindennapi távolságok, melyek a színdarab szempontjából fontosnak bizonyultak. Bár a történelemkönyvük nem túl vastag, de a több hullámban érkező bevándorlókról valószínű több kötet is megtelne.

Ennek az olasz családnak, ahová bekukkanthattunk, a mindennapjait követhetjük nyomon pár hét, pár hónap leforgása alatt. Ki sem kell mozdulnunk a new-yorki szobából, talán csak a konyhába, hogy megismerjük Nonna és Nonno, valamint Nunzio és Emma, a négy nagyszülő változatosnak ugyan nem mondható, de annál szórakoztatóbb és könnyedségbe burkolt bölcs mindennapjait. Az unoka látogatásai pedig bearanyozzák a vasárnapokat, melyek a hétköznapokat is elviselhetőbbé teszik. Persze erről nem nyilatkoznának nyíltan, ki nem mondanák, de talán nem is kell. A humoros piszkálódások, a kedves szúrkálódások, a gunyoros pillantások mindent elárulnak.

Nem kell elmesélni, hogy a gyerekfejjel gonosznak hitt szülő tulajdonképpen a legnagyobb elismerést érdemli, amiért hajóra tette egyetlen gyermekét, hogy neki már ne kelljen nélkülöznie.

Azt sem kell elmondani a többieknek, hogy az orvosi lelet nem sugall már hosszú életet.

Nem kell befolyásolni ezzel senkit. Lesz ami lesz.

Csak az a fontos, hogy valahogy az unokát itt tartsák maguk mellett, ha már a szülőket nem sikerült. Az a fontos, hogy ne essen szét a család! A távolság megöli a vasárnapokat! Elvesznek. Nem léteznek többé. Hiába van telefon, a személyes találkozást nem pótolhatja semmi!

Erről szól ez a két felvonás. Egy fiatal srácról, Nickről, akit mindenáron maguk mellett akarnak tartani a nagyszülők. Bármilyen fondorlatra képesek a cél érdekében, mindenki oly módon, amilyen eszköznek birtokában van. Nonna akár minden nap elkészítené az ősi recept alapján a báránysültet, ha ezzel itt tarthatná. Emma misét mondat érte és megkísérli összehozni egy kedves lánnyal, Caitlinnel, akivel mindig a közért csemege pultjánál fut össze.

A férfiak ugyan nem szőnek cselt, ők másképp próbálják marasztalni a fiút. Megosztják vele a tapasztalataikat, elmesélik a múltjukat, fotókat nézegetnek és játszanak.

Mindenki játszik. Nem úgy, mint a színészek, nem úgy, mint akik szerepelnek, hanem úgy, ahogy egy család működik, mikor együtt vannak, ünnepelnek, vagy csak meghitten körül ülik az asztalt és esznek, vagy társasjátékot játszanak és megint esznek. Az asztalon zöldség és hús, pasta, parmezán és mozzarella és egy pohár bor. Ízek kavalkádja a nappaliban és az olasz család szívében. A generációk megférnek egymás mellett, tudnak együtt működni, még ha manapság ezt nehezen is hisszük el.

Élnek. Minden pillanatban, harsány eleganciával, tébolyult párbeszédekkel, indulatos empátiával, öniróniával és könnyeden, vagy a pánikrohamig elcsüggedve, a szomorúságtól feldühödve… Élnek. Addig, amíg lehet. És még azután is... egy kicsit. A lényeg az, hogy együtt legyenek. Tengo famiglia!

Sajnos sokszor ez sem elég. Hiába szeretném én, ha a másik nem akarja. Az élet többnyire nem happy end. Ez a színdarab sem. Pedig szinte végignevettem az egészet! Ilyen az élet. Nevetünk, pedig legszívesebben sírni volna kedvünk.