Alvilág és szerelem!

Nő vagyok, és bár nem tipikus, de azért abban mindenképp hasonszőrű, hogy nem igazán vagyok oda a véres, maffiózós, gyilkolászós akciófilmekért, főleg ha a fő mondanivaló is ebből táplálkozik – bár a csöpögős, nyálas, romantikus filmeket (főleg ha amerikai) még inkább gyűlölöm.

Az olasz filmeket viszont továbbra is imádom, tehát nem is volt választásom, meg kellett néznem az Alvilág ésszerelem című eposzt. Természetesen most sem csalódtam, hisz teljesen mást kaptam, mint amit a cím ígért. Már a film elején eldőlt, hogy nem a szokványos lövöldözős, kisujjlevágós, brutálisan valóságszerű, siciliai filmre ültünk be.

Az alaphangot egy a koporsóban homlokán fejlövéssel fekvő középkorú férfi ütötte meg. És ebben a mondatban minden szó stimmel. Tényleg középkorú, tényleg férfi, tényleg a koporsóban feküdt homlokán egy lyukkal és valóban énekelt! Nem is akár hogy! Hangosan és szívbe markolóan, úgyhogy ha azért nem sajnáltam volna, hogy meghalt, ezért a nótáért majdnem eleredtek a könnyeim. Persze csak viccelek, mert az egésznek olyan pikantériája volt, hogy inkább nevettem rajta.

És ez a humor végigkísérte az egész filmet, ami főleg a musicales éneklésből táplálkozott.

Természetesen Nápoly szolgáltatta a hátteret a leszámolással gazdagított alaptörténetnek. A főszereplő a helyes, de borús tekintetű, nagyon szigorú nézésű alvilági alak, Ciro (Giampaolo Morelli), a Tigrisek egyik tagja, ki véletlenül összefut volt szerelmével Fatimaval (Serena Rossi), aki éppen rosszkor volt rossz helyen, és akit természetesen meg kellene ölnie, de persze képtelen rá, főleg mikor a nő elkezd énekelni, méghozzá a Flashdance dallamára, olaszul!

A jelenet egy kórházban játszódik, ahol hirtelen diszkó fény gyullad ki a folyosón, a Jézus szobor karácsonyfa izzóktól villódzik, az egyik túlsúlyos beteg – egyébként nagyon ügyesen – az infúzió állványával kezd el táncolni és még sorolhatnám, de nem teszem, mert képtelen vagyok hűen leírni, ezt mindenképpen látni kell.

Ekkor azt hittem ezt már nem lehet felülmúlni, de képesek voltak rá!

A motoros keménylegény fukarul bánik a szavakkal, sokáig nem is szólal meg, vagy ha igen, tőmondatokban, de aztán ő is dalra fakad és ez már annyira vicces volt, hogy konkrétan dőltem a röhögéstől.

Ez a film tulajdonképpen egy paródia. Az olasz maffiafilmek vagy a jelen kegyetlen és megbotránkoztató világának olyan ellentéte, ahol bár a fő jellemvonások megmaradtak, de csak azért, hogy ellenpontozzák a mondanivalót és még szórakoztatóbbá tegyék a jeleneteket. Egyetlen percét sem lehet komolyan venni, a halál itt a legmulatságosabb elem, főleg ha egy fenéklövésben nyilvánul meg vagy egy zombikórus vonaglik a háttérben. Szerintem én már akkor is kuncogtam, amikor semmi vicces nem történt.

A poénok egyáltalán nem voltak erőltetettek, vagy csak annyira, hogy jelezzék, mire utalnak. Inkább eredeti volt és meghökkentő, na meg halálosan vicces. Bár a színészek néha túljátszották a szerepüket, de érződött, hogy direkt tették, a lényeget egyértelműsítették. Kíváncsi vagyok kinek jutott eszébe, hogy egy üldözéses akciójelenetet több kádnyi heringben bujkálva forgassanak le? Persze ennek is volt magyarázata, hisz az egyik maffiafőnök, don Vincenzo (Carlo Buccirosso) a „Halkirály” nevet viselte, de talán nem is ő irányított, hanem inkább a felesége, donna Maria (Claudia Gerini), aki szinte álomvilágban élt, mégis át tudta venni az irányítást, ha kellett.

Az sztk-keretes szemüvegű maffiafőnököt is nehéz volt a helyén kezelni és komolyan venni, bár az emberei mind azt sugallták, hogy nem érdemes ujjat húzni vele, azért mégsem sikerült nevetés nélkül a szemébe nézni, vagy enyhe mosollyal az arcunkon a malackák iránti szeretetét tolerálni.

És akkor még ott volt az az amerikai turistacsoport, akik a fő látványosságot egy-egy lepukkant, rendkívül veszélyes környéken fedezték fel, ahol fegyverrel hadonászó fiatalok próbálták elvenni a kedvüket a fényképezéstől, na meg a fényképezőgépüket.

Egyszóval, ezt a filmet nem érdemes kihagyni, mert épp csak a felszínt kapargattam ezzel az írásommal!