Pappapia!

Nem szeretek rossz kritikákat írni, ezért is volt nehéz hozzákezdenem a Pappa Pia című film elemzéséhez, de remélem, hogy annyira azért nem lett elmarasztaló az ítéletem.

Maga a történet nem lett volna rossz, még eredetinek is mondhatnám, ha sikerült volna kihozni belőle valami váratlan fordulatot. Ez sajnos elmaradt. A címválasztást sem igazán értettem. Világos, hogy a Mamma Mia című nagysikerű opuszra akar asszociálni, ami viszont csak annyiban hasonlít a magyar párjára, hogy szintén énekelnek benne. Egyébként közös pont nincs. Talán bele lehet még képzelni a Pappába a Papit, aki ugye az egyik főszereplő, vagy hogy szeret inni, ami a pia lenne, de ez már annyira erőltetett, hogy merem remélni, csak nekem jutott eszembe.

Szóval adott egy rocker nagypapa (Nagy Feró), aki az Arany Album Otthonban – ez vicces név, emeljük ki, mert nem lesz sok ilyen - múlatja az időt, többnyire csínytevésekkel és természetesen zenéléssel, valamint a hozzá illő renitens viselkedéssel, amivel a lila ruhába öltözött gondozók és az idegbajos igazgatónő természetesen nem képes megbirkózni. Miért nem adnak neki nyugtatót, ha már annyira zavarja a rendet?

Ezen kívül adott ennek a fiatalos nagypapának az unokája, Tomi (Szabó Kimmel Tamás), aki "váratlanul" és rendkívül kockázatos körülmények között szökteti meg kedvenc rokonát, és akire haragszik az apja, az ex-barátnője és még sokan mások, amiért meggondolatlanul – és őket hátrahagyva - lelépett Amerikába és azért is, mert most onnan visszajött.

Maga a film túl sok fronton hasonlított a 2009-ben bemutatott zenés vígjátékra, a Made in Hungariára. Nem csak a főszereplő (Tomi, Miki), hanem a jelenetek is visszatükröződtek, de néhol még a szöveg is ismerősen csengett - a lányom kívülről fújta, hisz nemrégiben adták elő színdarabként.

Ennek ellenére kellemes hangulatot keltett a film a nézőben, a főszereplő sármja sokat javított a női közönség hangulatán és az orgánuma is remek, de ezen kívül nem sok érdemlegest lehet megemlíteni benne. Hiába szerepelt benne még Sthol András is, aki remekül hozta a balatoni maffiózó könyörtelen és a nők hasra esnek a lábai előtt feelinget, de annyira azért nem volt parádés, hogy elnézzem neki a női cipő imádatát, amit sehová sem tudtam tenni. Hacsak titokban nem volt homokos, de akkor ez miért nem jött át?

Nagy Feró viszont nem színész. Ezt most bebizonyította. Bármennyire szerettem volna neki elhinni, hogy átéli a szerepét, drukkoltam érte nagyon, hogy elhitesse velem, hogy ő nem az, akinek látszik, egy pillanatra sem sikerült megfeledkeznem arról, hogy nem kapott képzést. Sokkal inkább el tudtam volna képzelni ebben a szerepkörben Reviczky Gábort – még ha nincs is rocker múltja -, szerintem hitelesebben el tudta volna játszani a rockert, mint ahogy el is játszotta a filmben rá osztott szerepet, csak kár, hogy annak egyáltalán nem volt sem súlya, sem értéke.

Azért ki lehetett kapcsolódni rövid időre,  még akár drukkolni is a főszereplőknek, de tulajdonképpen kizárólag a kellemes zene mentette meg. A régi számok új hangszerelésbe kerülése egyszerűen felüdülés volt a mostani zenei kultúra idegtépő tucatzenéje után, de még a régi, szegényesebb zenei stílus is életre kelt Rakoncai Viktor és Kozma Katalin újragondolt adaptációjának köszönhetően. Egyébként a legtöbb poén, na jó ne túlozzunk, a néhány poén is a zenének volt köszönhető. Ki kell emelnem Mara, vagyis Ostorházi Bernadett énekhangját – aki egyébként színésznőként is megállta a helyét, vagy a jövőben megállja, mivel ez volt az első felkérése -, csak az volt a fura, hogy egyáltalán nem hasonlított a beszédhangjára. Talán nem is az ő hangja volt?

Sajnos a muzsikához tartozó koreográfiák kissé idétlenre sikeredtek, a túlgesztikulált mozdulatok, melyet nevezhetünk táncnak is, kicsit sem illettek a zenéhez, az állandó vigyort látva az arcokon – főleg Kováts Veráét, aki Mara húgát alakította - minduntalan ökölbe szorult a kezem, de aztán jött a mindent feloldó happy end, mely elkerülhetetlennek bizonyult, már a film elejétől kezdve.

Mindent összevetve egész jól éreztem magam vetítés közben, csak az bántott, hogy számos lehetőséget nem használtak ki, a feldobott labdákat nem csapták le, vagy ha igen, akkor elcsépelt módon. A főszereplők elbírtak volna egy kissé összetettebb feladattal is, kivéve Ferót, neki ez is kihívás volt, ja és meg kell említsem Korda Gyuri "fergeteges" gagjét, melyet ámulattal vegyes kétségbeeséssel figyeltem, várva, hogy mi jöhet még ezután? És ez volt az első képkocka, ami -  sajnos - kellőképpen megadta a film további mondanivalójának hangulatát…

De a zene nagyon jó!

Csupó Gábor filmje.