Remek olasz filmek

És most jöjjön pár filmes élmény zanzásított változata. Hátulról megyek előre, ami azt jelenti, hogy a leginkább nem tetszőtől a legkedveltebbig. Egyébként mindhárom film díjat nyert különböző filmfesztiválokon, úgyhogy annyira egyik sem rossz, sőt! Szerintem is jó mindegyik a maga nemében- Teljesen eltérő témákat dolgoznak fel, de azért érzésként kialakult bennem egy sorrend. Ami közös bennük, hogy mindhárom 2019-ben jelent meg.

Véleményem szerint hatalmas fejlődésen ment keresztül az olasz filmművészet, némelyik alkotás már-már tömegeket is bevonzott a moziba, és a mostani tapasztalatom alapján is helye lett volna több nézőnek, de majdnem egyedül ültünk a hatalmas nézőtéren, pedig magyar felirattal került vetítésre. Talán az nem segített, hogy a facebook oldalon elírták a kezdési időpontot J.

Az első film, amit láttunk a Napsugár (Sole). Ez egy erősen drámai hangvételű és mai társadalmi problémát is érintő alkotás, bár azért nem annyira szokványos történet.

Egy állapotos fiatal lengyel nőről szól, aki Olaszországba megy, hogy ott szülje meg gyermekét, akit egy nagyobb összeg fejében nevelőszülőknek hátrahagy. A leendő szülőknek természetesen nem lehet gyerekük, ezért van szükségük béranyára, hiszen mindennél jobban szeretnének családot, Lena pedig túl fiatalnak érzi magát az anyasághoz, a gyerek apját sem ismeri. A harmadik trimeszterben van, és látszólag egyáltalán nem érdekli a baba sorsa, csak annyira, amennyit elvárnak tőle, egészségesen étkezik, nem dohányzik, nem iszik. Kicsit zavaró, hogy egész idő alatt tulajdonképpen semmilyen érzelmet nem fejez ki az arca arról, hogy mit gondol valójában.

A bérapa unokaöccse vállalja, hogy felügyel a lányra, míg el nem jön az idő. Bevásárol neki, elviszi orvoshoz, később elszánja magát arra is, hogy papíron az apa legyen, hogy a gyermek olasz állampolgárként jöhessen a világra és születése után pedig „törvényesen” lemondhasson róla, miután az anya hazautazott.

A probléma akkor kezdődik, mikor Ermanno kezd többet érezni a lány és a születendő gyermek iránt, mint amit elvárnak tőle.

A gyermek, Sole a vártnál korábban jön a világra, így az anyának muszáj szoptatnia, aminek az lesz a következménye, hogy kialakul köztük egyfajta kötődés, de azért nem annyira erős, hogy megfordítsa az eltervezett forgatókönyvet. Fogalmunk sincs, hogy mi játszódik le az anyában, milyen érzések kínozzák, miktől próbál megszabadulni, teljesen ránk van bízva, hogy mit gondolnánk a helyében és a film vége is annyira befejezetlen, hogy ott is a néző érzései a mérvadóak.

Nincs óriási katarzis, az egész film rendkívül nyomasztó, kicsit egysíkú és drámai, könnyen bele tudjuk képzelni magunkat a krízisbe, amit tulajdonképpen mindenki megpróbál túlélni, aki szereplője a történetnek. Érdekesnek mondanám, de nem nézném meg még egyszer, bár sikerélményem volt az olasz szöveg megértésében, mivel nem sokat beszéltek és azt is lassan mondták. J (2019.11.16)

A következő film már sokkal jobb volt. A sztori teljesen mai, de bár a témában benne van a tragédia, a meg nem értettség lehetősége, szerencsére inkább vicces irányba, a megoldások felé mutatva zajlik a cselekmény.

A film címe Bangla, ami valószínűleg Bangladesre utal, hiszen egy Olaszországba bevándorló bengáli családról, pontosabban annak fiúgyermekéről szól, aki épp abba a korba lép, mikor elkezdi érdekelni a női nem.

Tulajdonképpen két szálon fut a cselekmény. Egyik oldalról a másságot mutatja meg, hogy képes beilleszkedni egy, ugyan már ott született, mégis magát kívülállónak érző, muzulmán vallást gyakorló, totálisan eltérő kultúrát hordozó fiú, illetve egy egyszerű kamasz, aki még félénk, tapasztalatlan és esetlen az udvarlás, ismerkedés területén.

Phaimot gyötrik a kétségek, hogyan tudná összeegyeztetni a hitét és a vágyait, hogyan hághatná át vallása szigorú tilalmait. A teremőrként dolgozó srác Róma olyan negyedében lakik, ahol nagyon sokszínű az etnikai kisebbség. Szabadidejében egy zenekarban játszik, kizárólag a koncerteken nyílik lehetősége, hogy egyáltalán észre vétesse magát a másik nemmel, bár nem túl nagy sikerrel.

Ám aki keres, az talál, mert végre felfigyel rá egy nagyon vagány, tőle teljesen eltérő természetű, karakán, az ösztöneit nem visszafogó és a szabályokat élből elutasító olasz bakfis, Asia. A visszahúzódó családból származó fiút rendkívül feltüzeli a lány viselkedése és roppant mód meglepi a környezete, akik nem csinálnak problémát abból, hogy kettesben hagyják őket, ahol a színész apa kikéri a véleményét egy gitárszóló eljátszása után és teljesen természetes, hogy együtt üljenek asztalhoz, miközben megvitatják az élet kisebb, nagyobb dolgait. Egy olyan barátságos közegbe csöppen, ahonnan nem nézik ki származása miatt, sőt nem is igazán érdekli őket, honnan jött, azonnal befogadják, pedig nem is tudnak róla semmit. A „kislányát” kevésbé féltő család teljesen megbízik a srácban, közvetlenek, barátságosak, míg ő a környékükre sem meri vinni újdonsült barátnőjét, nehogy valamelyik rokon vagy csak egy ismerős meglássa őket együtt, mert akkor lesz ne mulass!

Számtalan szórakoztató és vicces jelenet tarkítja az egyébként elgondolkodtató filmet és bár a vége nem happyend, azért az odáig vezető út megéri a figyelmet. (2019.11.17)

A harmadikként említett alkotás vitte el nálam a pálmát, a Sanitá negyed polgármestere (Il Sindaco del Rione Sanitá). Nem is tudom, hogy kezdjem, mert ezt a filmet még megnézném többször is, annyira sokatmondó és gaztetteiben is kedves történet.

Tulajdonképpen nem egy igazi polgármesterről van szó, hanem egy maffiavezérről, és természetesen ez a negyed Nápoly egyik kerülete. Antonio Barracano (Francesco di Leva) első ránézésre egy céltudatos, sármos, olasz pasi. Mindenki félelemmel vegyes szeretettel tiszteli, ad a véleményére, igazságosnak és keménykezűnek tartják, nem kérdőjelezik meg a döntéseit. Ebben a negyedben ő a törvény, a jogot ő határozza meg saját ösztöneire és tapasztalataira hagyatkozva, melyek sosem hagyják cserben. Könnyen el tudja dönteni, ki a silány, képmutató ember és ki az igaz, jóravaló, aki megérdemli, hogy igazságot szolgáltassanak számára.

Már az első jelenetben van valami furcsa. Míg elé járulnak az „ügyfelek”, közben a családja ott téblábol a közvetlen környezetében. Egy csacsogó kislány ugrik a nyakába, dönti le a lábáról, csak hogy valami számára érdekes dolgot közöljön az apjával, míg az mindent félredobva puszilgatja, ölelgeti, ahogy az egy rendes családban el is várható. A következő képsorokban pedig elküldi a kislányt az udvarra játszani, aki hangosan énekelve elvonul, a fülét is befogja, hogy ne hallja a pisztolylövések és ütések zaját.

Ám ezek a lövések és ütések a polgármestert sem teszik boldoggá. Ő békés úton akarja lerendezni a hozzá forduló felháborodott sértettek panaszait. Eltörli az adós adósságát, hívatja a megfenyegetett embert, hogy tisztázzák a helyzetet. „Erőszakossága” főleg abban nyilvánul meg, hogy kacskaringós példabeszédeket mond, amivel igyekszik meggyőzni mindenkit az igazáról.

Az utolsó kliensét is próbálja megérteni, majd pedig lebeszélni, hogy kárt tegyen az apjában. Beszél a papával is, aki még makacsabb, mint a fia. Sokatmondó történeteket mesél neki, hogy rábeszélje, ne semmizze ki utódját az örökségből, hisz a család a legfontosabb dolog az életben és semmi sem írhatja ezt fölül, de az hajthatatlan. Antonio viszont nem adja fel. Szótárában nem szerepel az a szó, hogy kudarc, ezért meglátogatja az apát a pékségben. Sajnos félrecsúszik a dolog, mert a pék ezt a látogatást fenyegetésnek veszi, azt hiszi az életére akar törni és ezt megelőzendő beleszúr egy kést az oldalába.

Ekkor következik a legfurcsább dolog. Antonio nem tesz semmit. Tűri a fájdalmat, nem megy orvoshoz, nem mondja el senkinek, hogy ki tette és miért, inkább rendez egy vacsorát, ahol eljátssza, hogy „véletlenül” szívinfarktus éri.

Hogy miért?

Azért mert, ha nem így tett volna, akkor bosszú bosszút követ és egy olyan háborút indít el, amit ő sohasem akart.

Hatalmánál fogva megtehetné, hogy az erőszakot választja, fizikailag is képes lenne rá, a testőrei pedig örömmel végeznének ki bárkit, aki ellene fordul, de neki nem ez a célja. Bár a film egészét végigkíséri ez a két szín, az erőszakos és a szelíd, sosem lehetünk benne biztosak, hogy melyik kerekedik felül. Ha a látszatnak engedünk, akkor Don Antoniot durva és harcias embernek látjuk, pedig ez a kép csak a szelídsége álcája és tekintélyének záloga.