2011. november 29., kedd

Rubicon

Tami egyik nap nagyon rosszkedvűen ébredt. Az adventi gyertyagyújtáskor összetűzésbe keveredett egyik osztálytársával is, gondoltam csak fáradt, a hétfő lehet az oka. A tanító néni megértően mosolygott rá, jelezve felém is, hogy minden rendben lesz.

Mikor mentem érte délután, a korábbi letargikus hangulatát mintha a szél fújta volna el. Boldogan ugrált körbe, és meg is magyarázta, hogy azért örül ennyire, mert nem csak a tanító néni mondta, hogy jó volt, de ő is érezte. Sikerült mindenre figyelnie, élvezte a tanítást és úgy érzi okosabb lett.

Ennek örömére – és egyébként is – elmentünk csizmát vásárolni. Még bóklásztunk a boltokban, fogócskáztunk a fogasok között, aztán hazamentünk.


Tami leült rajzolni, míg én kimentem begyújtani. Mikor bejöttem, a lányom a földön feküdt és keservesen zokogott. Pár célirányos kérdés után kiderült, hogy nekem akart meglepetést készíteni, de nem sikerült, ki is dobta. Próbáltam vigasztalni, de mintha olajat öntöttem volna a tűzre. Közben kidobtam a mellette heverő selyempapírokat, melyek a csizma dobozából kerültek elő. Akkor újabb hiszti következett, mert az egyik papír kellett volna még neki. Mondtam, hogy előkotrom, ezen ne múljon.

A szelektív hulladékgyűjtésnek köszönhetően nem kellett összemaszatolnom a kezem, de mivel gombóccá gyűrtem, közölte, hogy azt akár ki se vegyem a kukából. Tény, hogy ez volt a legvékonyabb selyempapír, amit feltalált az emberiség, de egy jó szülő mindent elkövet, hogy mosolyogni lássa gyermekét, úgyhogy már hoztam is a vasalót, közben biztattam, hogy szebb lesz, mint újkorában. Az ágyon hasalva kiabált vissza, hogy az már úgy sem lesz jó. Alig bírtam kiimádkozni a szobából, hogy legalább nézze meg, már nem gyűrött a papír.

Nem hogy megnyugodott volna, azonnal felfedezett rajta egy apró lyukat, amit a vasaló hegyes vége és ügyetlenségem okozott. Láttam, hogy itt már nem tehetek semmit. Fáradt voltam az egész napos munka után, a vásárlástól és tudtam, hogy itt többről van szó, mint egy átlátszó papírfecniről. A hisztijén pedig teljesen meglepődtem, hiszen Tami még sosem csinált ilyet.

A lányom 9 éves, vagyis úgy tűnik, beleléptünk az előserdülő-korba, amit Rudolf Steiner Rubiconnak hív, utalva Julius Caesarra, aki átlépve a Rubicon folyót visszafordíthatatlanul megváltoztatta mind a maga, mind Róma sorsát. Arra emlékszem mások elmondásából, hogy ilyenkor a gyerek befelé fordulóvá válik, megkérdőjelezi a szülők tetteit, sőt felszínre kerülnek olyan kérdések is, mint hogy biztos, hogy mi vagyunk egyáltalán a szülei? A világot kívülről szemlélik, mintha nem is tartoznának oda, a mese már nem varázslat, a valóság pedig elfogadhatatlan, de ilyenfajta dühkitörésről nem hallottam. Van még mit tanulnom a lányomtól.


Eva A. Frommer így ír a 9 évesek válságáról:


„…A gyermek benső életében eljut ahhoz a ponthoz, ahol a fantázia, és a realitás, a belső és a külső elválnak egymástól. Megtörik a kommunikáció egyértelműen közvetlen vonala a gyermek belső világa és a között, amit testi érzékei közvetítenek számára, s úgy érzi magát, mint Crusoe a szigeten saját szubjektív érzései és az objektív külvilág között. Ez az első alkalom, amikor a varázslat segítsége nélkül kell szembenéznie a világgal. Megszűnik a varázslat, a titkos, mindenható varázsköpeny, amely mindent olyanná alakított, hogy beilleszkedjék a csodás gyermeki világba. Érzelmei most már leplezetlenül konfrontálják őt képzeleti világával, életében először kételkedni kezd, kétségei magára s egyszersmind a felnőttvilágra is irányulnak. Felvetődik benne a kérdés, hogy mi végre is van ő a világban."


Ez az időszak elég hosszadalmas, persze egyéne válogatja, de nem biztató, hogy Tami másnap is hétfői hangulatban ébredt, folytatódnak a szülői megpróbáltatások. Ezután minden nap hétfő lesz? Igyekszem megszeretni a hét első napját.

Nincsenek megjegyzések: