Éjfélkor Párizsban

-->

Minden várost a múltja tesz naggyá, gondoljunk csak Rómára, Velencére… vagy Párizsra. A házak, melyek szinte beszélnek az érzékeny fülűekhez, és a bennük alkotó emberek, művészek, múzsák, akik sokszor csak haláluk után válnak naggyá. Az Éjfélkor Párizsban című film látta után úgy érzem közelebb kerültem a városhoz és a bennük élőkhöz.

Párizsról már az első pár percben olyan intenzitással kaptam az érzelmi benyomásokat, mintha a Louvreban járkáltam volna teremről teremre. Nem az útikönyvekből ismert képsorok gyönyörűbbnél gyönyörűbb fotográfiáit láttam, az Eiffel-toronnyal és a Diadalívvel, hanem az igazi Párizst. A hétköznapi utcaképek, pompás épületek, zöldellő parkok, kávéházak és siető emberek hívogattak ebbe a gyönyörű és izgalmas városba, ahol a múlt és a jelen egy időben tárul a szemünk elé.

Bár Woody Allen rendezte a filmet, teljesen mást kaptam a mozi nézőterén ülve, mint a szokványos woodys koreográfia, legalábbis korábbi filmélményeim alapján. A főszereplő esetlensége ugyan sokszor eszembe juttatta Woody megszokott színészi játékát, de ez egyáltalán nem volt tolakodó.

A film két síkon mozog: a jelenben és a múltban. Gil, a meg nem értett író, aki le akar térni a hollywoodi mézes-mázas forgatókönyvek túlfizetett tévútjáról, hogy egy igazi regényt írjon, Párizstól várja azt az ihletet, ami előrébb viszi terve megvalósításában. A környezetében nem talál méltó kritikust, akinek megmutathatja majdnem kész művét, így visszajelzése sincs, hogy jó úton halad-e.

A menyasszonya egy másik világban él, olyanban, amilyet a családja diktál és amiből Gil menekülne. Kettőjük kapcsolata egyáltalán nem harmonikus, ez az első megalázó jelenetnél kiderül, ahol még ugyan nevet a közönség, de mikor ez többször megismétlődik, már fagyos marad a hangulat. Gil sem tudja sokáig, hogy nevessen, behódoljon, vagy pedig a sarkára álljon, de mikor éjfélkor megáll előtte egy fiáker, hogy a múltba fuvarozza, egyre tisztábban látja, hogy mit szeretne az élettől és az mit vár el tőle.

Hemingway, Zelda és Fitzgerald világában már nem tétovázik. Rendkívül hiteles számomra ez a világ, ahol Dalí, Bunuel és Picasso jelenik meg, nem csak mint művész, hanem mint ember. Ahol a szerelem, a féltékenység, az öngyilkossági kísérlet, a hajnalig tartó mulatozás emberivé teszik a halhatatlan művészeket. Ezáltal sokkal közelebb érezzük magunkhoz őket, sokkal jobban megértjük az indokaikat, a tragédiáikat, az örömüket, a műveiket.

A múlt azért kell, hogy megértsük a jelent és annak megfelelően viselkedjünk, cselekedjünk a jövőben. Közhely, hogy sokszor a saját korunkban nem érezzük jól magunkat. Arra vágyunk, hogy máshol, máskor legyünk, ahol szerintünk jobb lenne nekünk, persze ez egyáltalán nem biztos. Gil az aranykorba csöppen, azok közé az emberek közé, akikre felnéz, akik nem alázzák meg, hanem ismeretlenül is befogadják és érdeklődnek iránta, és ahonnan ugyanúgy elvágyódnak az ott élők.

Az álmok jók, azok viszik előre az embert, de csak akkor ha képesek vagyunk a jelenben is megalkotni, különben csak fikció, egy felhő, amit a Nap szerteszór.

Míg a jelent nem értjük, magunkat sem értjük, csak toporgunk, nem vagyunk képesek átlépni saját magunk árnyékán – a jövőbe. Ahhoz viszont, hogy megértsük a jelent, ismernünk kell a múltunkat, a sajátunkat és a számunkra fontos emberekét, mert ha nem, akkor sem mi, sem ők nem fontosak eléggé nekünk. A jelent kell olyanná tenni, amilyennek szeretnénk. Kihozni belőle a legjobbat. A gyerekünket kell úgy nevelni-szeretni, hogy a saját bőrében jól érezze magát. Ha kámpicsorodva közli, hogy felesleges megtanulni kötni, zongorázni vagy lúdtollal írni, akkor világítsunk rá, hogy ha megtanulja ezeket a dolgokat, akkor más akadályokat is könnyebben le tud majd győzni. Mindenféle tudással gazdagabbak és értékesebbek leszünk és ha már van rá lehetőség, akkor miért ne fordítsuk a hasznunkra? Miért ne tegyük a magunkévá annyira, amennyire saját egyéniségünk, természetünk, képességünk engedi? A középszer a középszerű embernek sem célja. Biztos vagyok benne, hogy nem úgy ébred az egyik napos reggelen, hogy nyújtózkodás közben ezt kiáltja: ha a fene fenét eszik is, én középszerű ember leszek! Nem gondolom, hogy erre törekszik valaki, csak útközben elfelejti, hogy miért is csinálja az egészet, amit életnek hívnak! Önmagáért? Valaki másért? Vagy valakikért? Azért, hogy elismerjék, hogy megértsék, hogy figyeljenek rá, hogy szeressék? Ám ezt csak akkor veszik észre rajtuk, ha már ők is elhiszik, hogy figyelemreméltó és szeretnivaló emberek.

Nincs annál jobb, mintha megtaláljuk az igaz szerelmet. Aki miatt vagy mellett jobbak, szebbek, okosabbak lehetünk – még ha nem is vagyunk azok. Ha nem találjuk meg a jelenben azt az embert, akivel sétálni lehet az esőben, akkor nem sok értelme van annak a jelennek. Az ember mindig bizonyítani akar, Woody Allen is, mikor megalkotta ezt a filmet.