Osteria

Az osteria magyarul kocsmát jelent, bár Olaszországban a nálunk ismeretes kocsma fogalma egyáltalán nem ugyanaz, mondhatni semmi köze a kettőnek egymáshoz. Mikor elindultunk kirándulni bárhová, akkor mindig egy körforgalomnál választottuk ki, hogy melyik útra kell ráhajtani, hogy elérjünk a kigondolt látnivalóhoz. Ebben a körforgalomban volt egy osteria, ami egy helyi étterem. Napközben egy bácsika ült ott teljesen egyedül, akinek már a többszöri találkozás után integettünk és ő is vissza. Gondoltuk, ide mindenképp be kell ugranunk, hiszen azt is láttuk, hogy estére megtelik élettel.

Ma is strandnapot terveztünk, de útközben beugrottunk ebbe az étterembe, hogy foglaljunk egy asztalt. Kérdeztük, hogy választhatunk-e. Persze – volt a válasz, így kiválasztottunk egy asztalt estére. Én ahhoz is ragaszkodtam, hogy felírják a nevemet, nehogy végül letagadják, hogy itt jártunk.

Ezek után elmentünk egy nagyon szuper tengerpartra, ahol kristálytiszta volt a víz, bár sajnos halakat nem láttam benne és tulajdonképpen csak hosszú gyaloglás után tudtuk megközelíteni, ezért nem sokan vállalkoztak arra, hogy itt töltsék el a délutánjukat. Azt hiszem öregszünk és már utáljuk a tömeget, vagy nem, mert fiatalon sem szerettük túlzottan.

Mi voltunk olyan elvetemültek, hogy gyalogoljunk, vigyük a napernyőt és utána élvezzük a gyönyörű tengert a kevés résztvevővel.

Volt a közelben egy másik hasonló helyszín is, ahol viszont 200 főben maximálták az érkezést és regisztrálni kellett, hogy sikerüljön bejutni, de erről késve értesültünk, így le is maradtunk.

Miután hazaértünk, letusoltunk, felöltöztünk csinosba és robogtunk vissza az étterembe, ahol 20 órára szólt a foglalásunk. Az első meglepetés akkor ért minket, mikor szerettünk volna leülni az előre lefoglalt asztalhoz. A pincér nem engedte, mondta, hogy válasszunk másikat, mert azt az asztalt összetolta a mellette lévővel, egy nagyobb társaság részére és egyáltalán nem érdekelte, hogy mi mit akarunk. Anti és Tamara nagyon dühösek lettek, én inkább éhes és bár megfordult a fejünkben, hogy továbbállunk, de akkor eszünkbe jutott, mikor legutóbb pizzeriát kerestünk csak valahol nagyon messze találtunk, mert vagy aznap zárva volt, vagy épp nem sütöttek pizzát, szóval igen nehézkesen jutottunk ennivalóhoz.

Így maradtunk, de már rossz szájízzel kezdtünk neki az étlap tanulmányozásának. Viszont, amit rendeltem egész ízletesnek bizonyult. Természetesen polipot kértem, mint ahogy ezt az utolsó vacsorán mindig is teszem, de most nem igazán laktam jól, így még egy rakott padlizsánt is elfogyasztottam. Utóbbi azért meglepett, hogy hideg volt, de arra gondoltam, hogy itt biztos így szokás. Anti tengeri herkentyűi is finomak voltak, a fiataloknak viszont nem ízlett a lasagna.

Gondoltuk, hogy ebből elég is ennyi, itt hagyjuk a beszédhibás pincért, és távozunk, kértem a számlát. Ekkor jött az újabb döbbenet. A számlát hiába vártuk, nem érkezett meg. 10 perc után bementem és újra kifejeztem az igényemet, hogy nem fizetés nélkül szeretnénk távozni. A pincér csak ekkor szólt az öregnek, hogy számla kéne. A papi elkezdett számolni és elém tolt egy 8000-es nem tudom, milyen valutában kiszámolt fecnit. Kérdem, hogy ez most mi? Válasz helyett elkezdett csapkodni, érthetetlenül morgott a bajusza alatt és forgatta a szemét, majd beütötte a pénztárgépbe és akkor kijött 80 euró. Erre már azt mondtam, hogy oké, bár a szememet ekkor már én is forgattam, de az öreg hátat fordított és elhagyta a helyiséget. Ledobtam a pultra az összeget, természetesen borravaló nélkül és feldúltan, köszönés nélkül távoztam.

Sohasem volt még ilyen rossz tapasztalatom egy éttermi kiszolgálás kapcsán, mint most. Ezzel nagyon lelomboztak és meg is fogadtuk, hogy befejeztük a Toscán létet, inkább délre megyünk legközelebb.

Ám ekkor jött az, hogy a kis falunkba érve épp egy július utolsó pénteke című falunap közepébe csöppentünk, helyi carbonárával és limoncelloval. Közben az egyik hölgy szülinapja is volt, így még őt is ünnepelték és természetesen mi is felköszöntöttük.

Végre mindenki jóllakott, mi Antival elég sokat ittunk is, úgyhogy pillanatok alatt beilleszkedtünk a helyi közösségbe és a DJ-nek fizetett ital után már vonatozni tanítottuk a helyieket. A kislányok irultak-pirultak a kék szemű férfiak közvetlensége láttán és már egyáltalán nem tűntek szégyenlősnek, ők is csatlakoztak a táncolókhoz.

Sajnos másnap már indultunk haza, de még délelőtt találkoztunk a helybéliekkel, akik valószínűleg kevesebbet ittak, mint mi, mert emlékeztek ránk, messziről integettek és ballerinának szólítottak, miközben elhaladtak mellettem. Így elfeledtettek minden rossz élményt, ami csak egy hülye étterem volt a körforgalom közepén. Valamiért ezt is meg kellett tapasztalnunk, hogy ne legyen minden annyira szép és kedves.

Nem írom meg az étterem nevét, mert senkit sem akarok lebeszélni arról, hogy kipróbálja, hisz az ételek többsége finom volt, bár nem frissen sült, hanem valószínűleg mikrózott vagy az sem, „csak” a kiszolgálás, az idegen lenézése volt felháborító, úgyhogy senkinek sem ajánlom, hogy betérjen ide. Kerüljétek a körforgalom közepén lévő vendéglátó egységeket!