Mikor belépett a kapun, az őrtől kapott egy sorszámot. Két egyes volt rajta, vagyis tizenegy.
- Na, azt hiszem cicák, itt éjszakázunk – mondta a szegény legény bánatosan.
A cicák egy cseppet sem bánták, azonnal elkezdtek szaladgálni, hempergőzve játszottak egymással, majd felfedezték a környéket. A legény keresett egy kényelmes helyet, ahol a hátát megtámaszthatta, a kút kávája pont alkalmasnak tűnt. Letelepedett és nézte a sort, vagyis azt a 10 embert, aki még előtte volt. Megfigyelte, hogy óránként megy be egy, úgyhogy gyorsan kiszámolta, hogy ő 10 óra múlva kaphat bebocsátást. A Nap már alacsonyan járt, hát elővett a tarisznyájából egy párnának alkalmas rongydarabot és elaludt. Másnap reggel egy őr ébresztette.
- Te vagy a tizenegyedik? – kérdezte mogorván.
- Igen – felelte a legény, mosolygósan.
- Akkor rajtad a sor, de jól vigyázz, mert eddig senkinek sem sikerült megoldania a feladatot. Most még elmehetsz.
A fiú lerázta magáról a három macskát, mert hogy ők is vele aludtak, és felpattant.
- Dehogy megyek, nem azért vártam ilyen sokáig! – felelte hetykén.
- Akkor menj, de a macskáidnak maradni kell – felelte az őr szigorúan.
Ezt eléggé bánta a legény, de hát mit volt mit tennie, hiszen mégsem szegülhet szembe a király szolgájával. Elbúcsúzott a cicáktól és bement a palotába. Hosszú lépcsőkön kellett felmennie, míg a trónterembe nem ért. Illendően meghajolt a király előtt, szemét fel sem emelte a földről, míg az uralkodó meg nem szólalt. Akkor viszont meglátta a király mellett a hercegkisasszonyt. Még sohasem látott hozzá hasonló szépséget. A szíve hevesebben kezdett verni, nem is figyelt arra, amit a király mond, csak a leány aranybarna tincseit, mélyen ülő, mosolygós, barna szemeit látta. A királylánynak is megdobbant a szíve, ahogy a fiú szemébe nézett és titkon azt remélte, bárcsak sikerülne neki a próba, de nem nagyon hitt benne, mert ő már tudta, milyen nehéz, és eddig egy vállalkozó sem bírta megoldani.
Közben a király éppen azt ecsetelte, hogy mit kell a fiúnak tennie. A legény füléhez ezek a szavak jutottak el:
- Most az őr lekísér az egyik tömlöcbe. Ott találsz egy vasládikát. Abban van az én kislányom gyűrűje. Azt kell elhoznod. De! – emelte fel a király a mutatóujját jelentőségteljesen – nincs semmi eszköz a kezedben, hogy a skatulyát kinyisd. Sem kulcs, sem kalapács, semmi. A tömlöc ajtaja zárva lesz, ki nem jöhetsz, csak egy óra múlva. Ennyi időd lesz arra, hogy valahogy kinyisd a szelencét. Most pedig menj.
A fiú hirtelen magához tért, már nem a királylányt látta, hanem a saját fejét. A porban. Mire is vállalkozott? Mégsem kellett volna ilyen meggondolatlanul a halálba sétálnia. Most már mindegy, nem tehet semmit – ilyen gondolatok jártak a fejében, míg lekísérték a tömlöcbe és rázárták az ajtót.
Elég sötét volt, csak egy rácsos ablakon szűrődött be némi fény. Miután hozzászokott a szeme a félhomályhoz, akkor látta meg a földön a ládikát, amiről a király beszélt. A fiú lehuppant mellé, elkezdte forgatni, rázogatni, de csak a hatalmas lakat csörgött rajta, kinyitni nem tudta. Fejét kezébe temette és hangosan jajveszékelni kezdett.
- Bárcsak itt lennének az én kis cicáim, hogy legalább elbúcsúzhassam tőlük – sóhajtott. Ekkor egy vékony kis nyávogást hallott az ablak felől. Felnézett, hát ott ült a vörös cica. Zöld szeme csak úgy villogott, ahogy a gazdájára nézett, majd leugrott mellé, és heves dorombolásba kezdett.
- Ez a dorombolás most rajtam nem segít – mondta bánatosan a fiú, miközben simogatta a cica bundáját -, de örülök, hogy itt vagy. Mond el majd a testvéreidnek, mi történt velem. Rajtam már nem tudsz segíteni, hacsak nem tudod elrágni a vasat.
Amint kimondta azt a szót, hogy vas, a cica faképnél hagyta, a dorombolása is abbamaradt. Odament a ládikához, elkezdte szimatolni, praclizni, majd pedig akkorát harapott belé, hogy a vas azonnal kettétört. A fiú nem akart hinni a szemének. Felkapta a cicát és elkezdett vele táncolni, közben nagyokat kurjongatott, fel-fel dobta a macskát örömében - aminek a cica kevésbé örült - és így dalolt:
Az én cicám a legügyesebb,
Nincs párja a világon,
Rácsos ablakon érkezett
Megmenti az életemet,
Neve legyen Vasrágó.
Ezt elénekelte vagy százszor, aztán kicsit kifulladva és megkönnyebbülten térdelt le a ládika mellé. Nagyon vastag vaslemezek voltak, a fiú megint csak elcsodálkozott, hogy a cicája így ketté tudta harapni. Odafordult a macskához, hogy megnézze a fogait, egyáltalán megvannak-e még, vagy kitörtek, de Vasrágó már nem volt ott. Kisurrant az ablakon, nesztelenül, úgy ahogy jött. A fiú kivette a gyűrűt, és zsebre vágta.
Mikor megérkeztek az őrök, a legény zsebre dugott kézzel, fütyörészve várta őket.
- Ilyen jókedvűen mész a halálba? – kérdezte az őr, de a fiú csak mosolygott titokzatosan, nem szólt semmit.
Visszakísérték a trónterembe, ahol a királykisasszony igencsak tördelte a kezeit és suttogott valamit az apja fülébe.
- Na fiam! Hoztál-e nekem valamit? – kérdezte a király.
- Hoztam fenség, hoztam – mondta a fiú.
- Mutasd! – utasította a király, mert sejtette, hogy ez is csak menteni akarja a menthetőt, mint az előző jelentkező, aki a saját gyűrűjét akarta átadni a királylánynak.
A fiú közelebb ment, letérdelt a királylány előtt és átnyújtotta a gyűrűt. A királylány szeme könnybe lábadt, amint meglátta, hogy ez bizony nem csalás és nem ámítás, ez az az ékszer, amit ő rejtett a ládikába. Elnevette magát a leány, felhúzta az ujjára és mutatja az apjának, aki csak bólintott egykedvűen, mert nem igazán szerette volna egy ilyen rongyos senkiházinak adni egyetlen leányát és fele királyságát.
- Jól van fiam, az első próbát kiálltad. Most menj és holnap jelen meg a színem előtt, hogy a második próbát ismertessem véled.
A fiú háttal eloldalgott, egy pillanatra sem vette le szemét a királylány sugárzó arcáról. Mikor az ajtót becsukták nagyot ugrott örömében és szaladt ki az udvarra, kettesével véve a lépcsőfokokat, hogy megkeresse a cicáit, akiknek immár másodjára köszönheti életét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése