Harmadnap az őr forró kávéval ébresztgette a legényt.
- Ideje felkelni, várja őfelsége! Ezt pedig a hercegkisasszony küldi – nyújtotta át a gőzölgő csészét, és még meg is hajolt a szegény legény előtt.
- Köszönöm – mondta a fiú csodálkozva és lerázta magáról a takaróját, melyek persze a macskái voltak.
A királyleány az ablakból figyelte választottját, mert már tudta, hogy apja nem bír olyat kitalálni, amit ez a fiú meg ne oldana.
A király már türelmetlenül várta az ifjút, mert remélte, hogy most végre olyat eszelt ki, amit nem élhet túl. Maga is meglepődött, mikor a legény nyílt szemébe nézett, amely olyan tiszta volt, mint a patakvíz. Hirtelen rokonszenvet érzett iránta, de gyorsan elhessegette elgyengülését és mondta, amint következik:
- Na, fiam! – kezdte – Nem tudom, hogyan élted túl az első két próbát, de azt tudom, hogy ügyes és bátor legény vagy. A harmadik próba viszont igen nehéz lesz. Az erdő szélén a katonáim már kiástak egy vermet, mely olyan mély, hogy abból kimászni nem lehet. Ide száműzlek egy hétre, de úgy, hogy sem enni, sem inni nem kapsz. Igen ám, de nem elég, hogy éhezned és szomjúhoznod kell, a jókedvedet sem veszítheted el. Minden este kimegy hozzád valaki és ha nem hall kacagni, életed lángja kihuny.
A királylány elsápadt színében, mikor e szavakat hallotta, de a fiú kacsintott egyet felé, nagyot kacagott, kifordult az ajtón és az erdő széléhez igyekezett. Szó se róla, jó mély vermet ástak néki, csak létrán tudott leereszkedni, amit azonnal fel is húztak, amint leért. Nem túl messze tőle letáboroztak a katonák, hogy senki se közeledhessen a veremhez, mert a király tartott tőle, hogy leánya már annyira beleszeretett a legénybe, hogy megpróbál majd neki elemózsiát juttatni.
A legény danolászott egy darabig, majd fütyörészett, aztán elhallgatott és nagyot nyelt, mikor megérezte a katonák táborhelye felől érkező gulyás illatát. Nem kellett már sokáig a nyálát nyelnie, mert amint besötétedett megérkeztek a cicák, akik egy ugrással bent teremtek a veremben. Pincér cica elhalmozta a legényt mindenféle földi jóval, míg Vasrágó és Kardforgató a farkával csiklandozta, hogy ne felejtsen el néha kacarászni.
Így telt el egy éjszaka, majd kettő. A király minden nap jelentést kért, hogy nevet-e még a fiú. Nevet – válaszolták a strázsák. Eltelt a harmadik és a negyedik nap is, amikor már a földi ember nem bírja tovább víz nélkül, de a fiú még mindig kacagott. Eltelt az ötödik és hatodik nap is, de a király újfent azt a hírt kapta, hogy a legény csak kacag, fütyörészik vagy a legvidámabb nótákat dalolja jókedvében. És eljött a hetedik, az utolsó nap. A király és a királyleány díszkísérettel vonult ki az erdő szélére. Mindenki haptákban állt és figyelt, hallják-e a fiú nevetését. Csönd volt. A király odaküldte az egyik katonát, hogy eressze le a létrát. A katona teljesítette a parancsot és a legény feje hamarosan kibukkant a verem szélén. Hatalmasat kacagott széles jókedvében, és odaszaladt a királylányhoz. A leány a nyakába ugrott, majd apjára nézett, akit immár teljesen levett a lábáról ez „senkiházi”.
- Na, fiam – szólalt meg a király – nem tudom, hogyan csináltad, hogyan maradhattál életben egy héten keresztül étlen, szomjan, de most meghívlak egy kiadós ebédre a királyi asztalhoz, mivel mostantól te is közénk tartozol.
A fiú meg sem tudott szólalni a meghatottságtól, de aztán erőt vett magán.
- Kedves királyapám. Hogy miként élhettem túl a három próbát, azt el nem árulhatom, de annyit mondhatok, hogy sokat segített leányod gyönyörű szeme és bizalma, melyet az első pillanattól kezdve érezhettem. Örülök, hogy a Te szíved is megenyhült, mondhatom én mindent megtettem érte, de lenne egy kérésem.
- Mond fiam, holnaptól már kérned sem kell – felelte a király.
- Van nekem három macskám, kik a bajban mellettem álltak. Szeretném, ha ők is beköltözhetnének a palotába és ami nekem jár, abból ők is részesülhetnének.
A király már meg sem lepődött ezeken a szavakon, hisz amióta ismeri ezt a legényt, titokzatosság lengi körül, így hát bólintott, majd vállára tette kezét, hozatott egy lovat a fiúnak is és elindultak a palota felé.
- Mondd fiam! – kezdte a király, miközben tetőtől talpig végig mérte a fiút – Hogy lehet az, hogy te nem hogy fogytál volna, inkább híztál az egy hét alatt?
- Biztosan rosszul emlékszik fenség, egy lyukkal beljebb kellett vennem a nadrágszíjamat – felelte a fiú, magában pedig jót mosolygott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése