3. fejezet - A csodatisztás
Míg a szegény legény a három cicával a város felé közeledett, addig az öregember - mint már mondtam - bevetette magát az erdőbe. Ismerte arra a járást, mert hogy ott lakott, és szeretett is ott lakni! Sokkal jobban érezte magát, mint a zsúfolt városban. Itt nem nagyon találkozott emberekkel, mégis eljutottak hozzá a fontosabb hírek. Egyedül élt az erdő közepén, mégsem magányosan. Nagyon jó volt a szíve, mindenkin segített, akin csak tudott. Látta már ő korábban is a szegény legényt, hogy mennyire sanyarú a sorsa, ezért is gondolta, hogy a segítségére siet. Az erdő közepén volt egy tisztás, azon egy fakalyiba állt, amit az öregember épített még nagyon régen. Amennyi állat csak lakott az erdőben, mindegyik ismerte az öreget, sőt barátságban is volt velük. Soha egy újjal sem bántotta őket, még a gondolataiban sem fordult meg, hogy megegye bármelyiket is, elég volt néki az, amit az erdő kínált: málna, vadkörte, különböző gyógynövények, friss forrásvíz.
Mikor visszaért a házához, temérdek állat várta már. El sem tudták képzelni, hová megy ez az ember, aki még nem igen tette ki a lábát a sűrű fák közül. Meglepődtek, hogy egy igen furcsa négylábú baktat mellette, úgyhogy azonnal körülszimatolták, hátha egy távoli rokon. Az őz megnézte rövid lábait, a nyúl megszimatolta a szarvait, a róka átszaladt a kecske hasa alatt és a többiek is valamilyen úton-módon kapcsolatba kerültek vele. Tücsök először kicsit félt, de aztán az öreg szavai megnyugtatták.
- Tudod kecske, az erdő veszélyes. Egyik állat megeszi a másikat, különben éhen halnának, ez a természet rendje: a nagy felfalja a kicsit. De! Itt a tisztáson ez a szabály nem érvényes. Aki ide belép, azonnal megszelídül. Itt nem eshet senkinek semmi bántódása. Míg itt leszel, békében leszel, de ha kiteszed a lábad a fák közé, már nem vállalok az életedért felelősséget. Megértetted?
- Mek – felelte Tücsök, kicsit mekegve, de azért emberi hangon.
- No lám, hát te tudsz beszélni? – csodálkozott az öreg, de azért nem annyira, mintha te csodálkoznál, amikor a hörcsögöd szólna: „kérek tiszta forgácsot”. – Tudtam én, hogy különleges vagy, láttam a szemeden, de nem gondoltam, hogy beszélni tudsz. Hogy adhatott el a gazdád egy beszélő kecskét?
- Neki csak mekegtem – felelte a kecske.
- Értem. Hát nem bánom, ha akarod beszélgethetünk néha, de most el kell látnom a sérült állatokat, akik rám várnak. Látod azt a szarvast? A múltkoriban beleakadt a szarva egy sűrű ágú fába. Nagyon lehorzsolta és mire kiszabadult, teljesen legyengült. Azt a nyuszit megharapta a róka, pont az, amelyik most mellette áll, de sikerült egérutat nyernie és a tisztásra futnia, viszont az egyébként is rövid farkából csak a fele maradt. Azt a borzot pedig megcsípték a méhek, azért forgolódik a nedves fűben, hogy hűsítse a csípéseit… és még sorolhatnám ki, miért látogatott meg, de sok beszédnek sok az alja, inkább teszem a dolgomat.
Tücsök nagyon örült, hogy végre kibeszélhette magát. Neki ez a két mondat, na jó, másfél is nagy erőfeszítésébe került, hiszen évek óta nem szólt egy szót sem, bár mikor hallotta, hogy milyen gondolatok járnak a szegény legény fejében, kis híja volt, hogy el ne árulja titkát. Lekucorodott a kalyiba elé és figyelte az öregembert, hogy miként serénykedik, milyen ügyesen ellátja minden állat baját, szeretettel és boldogan. Úgy emlékezett, hogy még soha sem látott ilyen boldog embert.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése