Óda az örömhöz

A napokban Anti meglepett két Varnus Xavér koncertjeggyel. Tegnap este jött el a várt esemény, sietve indultunk a Zsinagógához. Másfél órával hamarabb érkeztünk, mert a jegyre az volt írva: helyfoglalás érkezési sorrendben. Még nem is voltak sokan, úgyhogy beálltunk a sor végére, így is közel a kapuhoz. Korábbi tapasztalataink alapján vittünk kispárnát, ami nagyon jó szolgálatot tett a későbbiekben, már a kapu előtt is szorosan ölelgettem, olyan hideg volt. Az emberek jöttek és jöttek, a gléda vége már az utca sarkánál kanyarodott, ekkor a később jövők egy új sort nyitottak, közelebb a kapuhoz, egészen ki az úttestre, ami nagy szemtelenség volt a hátul rostokolókkal szemben, de nyilván ők jártak jobban. Kezdés előtt fél órával nyitották ki a kaput és kezdődött a lökdösődés, nyomakodás, a tömeg hömpölygött, de mi sem hagytuk magunkat.

Az első sorban foglaltunk helyet, pont az orgona mögött. Volt még idő megcsodálni ezt az építészeti remeket, általában szeretem a templomokat, van bennük valami fenséges, ugyanakkor valami rideg üresség is, még ha teli is van. A zsinagóga különösen gyönyörű, az oltár, a kupola, de már igencsak látszik rajta az idő vakolatrágó foga.



Xavér beszéd helyett rögtön egy darabbal kezdett, de két mű közt – szokásához híven – érdekes történetekkel hozakodott elő és pont időben, mielőtt a vastaps erőre kapott volna. Utalt egy hölgyre, aki már 11 éve minden szegedi koncertjén jelen van és hízelgett a szegedieknek, hogy ő már szinte hazajön a Tisza-parti városba, gondolom akárcsak Budapestre vagy Torontóba.
Mikor konzis voltam, a zeneelmélet tanárom feltette hanglemezen Debussy egyik arabeszkjét, és megkérdezte, hogy szerintünk ez komoly zene? Beugratós kérdésnek véltük, úgyhogy rávágta az osztály: nem! Xavér most ugyanezt akarta bebizonyítani, szerinte nincs könnyű- és komolyzene, csak jó és rossz. Ez igaz lehet, bár azért én hozzá tenném, hogy van igényes és igénytelen zene és sokkal több az utóbbi a könnyű műfajban, mint a klasszikusban, de azért ott is megtalálható jó pár fércmű. Sosem tudtam megtanulni azokat a darabokat, melyek nem tetszettek, függetlenül a technikai nehézségektől.
Az este folyamán én csak jó zenét hallottam, néha szomorú, komor volt, de nehézségei dacára is inkább könnyed, szórakoztató. Nem volt izzadságszagú, nem érződött rajta a mögötte álló rengeteg gyakorlás, pedig aki kicsit is ért a zenéhez, tudja, hogy nem egyszerű előadni egy Bach prelúdiumot, Wagnert, vagy akár a Vangelist. Azt hiszem az orgona az egyik legnehezebben behódoló hangszer. Én, aki előnnyel indulok, mert tudok kicsit zongorázni, megrettenek a pedáloktól, a regiszterektől, a három soros billentyűzettől.
Xavér játékában az tetszett a legjobban, hogy a komolyzenét sem vette komolyan. Képes volt közben mosolyogni, de nem játszotta túl magát, tehetségét nem kell külsőségekkel kompenzálnia. Személyisége minden hangnál érződött és ettől lett annyira egyedi, xavéros.
Kipróbálta a Zsinagóga orgonáját is három Bach erejéig, a h-moll preludiumnál becsuktam a szemem, és szinte láttam az angyalokat alászállni a kupola kék üvege alól. Itthon nem szeretek Bachot hallgatni, olyan mintha egy rock zenekar lépne fel a konyhában. Kell hozzá a templomi atmoszféra és akusztika, a meghittség és a képzelet, hogy a barokk korban vagyok. Utána már a saját hangszerén játszott, a rézfúvósok és az ütősök gyűrűjében. A karmester az orgonista mögött állt. Mikor először megpillantottam, arrébb akartam állítani, mert nem láttam tőle a klaviatúrát, még szerencse, hogy nem küldtem el, valószínűbb, hogy engem dobtak volna ki.
Xavérhoz méltón, nem volt váratlan fordulatoktól mentes a koncert. A szünet után jött a meglepetés: Jean Michel Jarre és a Csillagok háborúja. Több mint furcsa volt egy zsidó templomban az Oxygene-t és a Star Warst hallgatni, de nagyon jó volt a hangszerelés, az ütősökről szinte le sem tudtam venni a szemem, annyira átélték az űrbéli támadást. Remek összhangban voltak a zenészek.
A két és fél órás koncert végére már teljesen megfeledkeztem a kényelmetlen padról, a hidegről, a múlté volt a sorban állás, csak mikor kihúztam Anti feneke alól a tönkölybúzával töltött párnát, hogy kipróbáljam, akkor éreztem át, hogy nem mindenkinek lehet olyan felhőtlen jókedve, mint nekem.
Az utolsó akkord után még sokáig ülve maradtunk, megvártuk, míg a tömeg távozik, figyeltük, ahogy elpakolják a hangszereket. Aztán kicsit elromlott a kedvem, miután az előcsarnokban megnéztük két fotós kiállítását az izraeli zsidókról, '45-ből. A képek szépek voltak és borzasztóak, felkavaróak és meghatóak egyszerre. Nem tudom leírni, látni kell, ahogy Xavér orgonázását sem tudom megjeleníteni, hallani kell.