2007. október 14., vasárnap

A kutyák természetéről

A macskámról már sokat írtam, úgyhogy gondoltam a kutyákról is ejtenék pár szót. Aktualitása is van a dolognak, de nem szeretném egy oldalról beállítani, úgyhogy kicsit kifejtem a mondandóm.
Szeretem a kutyákat. Főként az én kutyámat, vagyis most nincs házőrzőm, de ha lenne. A más kutyájában nem bízom meg, a kóbor ebekben pláne. Volt már kutyám, egy németjuhász, Axelnek hívták, nagyon szerettem, mindig együtt kocogtunk, biztonságban éreztem magam mellette, de akkoriban panelban laktunk és ő nem maradhatott velünk. Kivittük egy kiskertbe, ahonnan hamarosan elszökött. A fésülnivaló ölebeket, masnival a hajukban, nem tartom kutyáknak, de az őrült nagy dogokat sem kedvelem túlságosan. Azokat szeretem, akikben a kutyákra jellemző tulajdonságok fellelhetők, mint hűséges, szófogadó, az ember legjobb barátja… és ezek miatt nem is szeretem őket. Egyik kutya másik eb.




Kicsit homályos a kép, de csak ez az egyetlen egy fotóm van Axelről, még a múlt századból.





Mikor a töltésen futok, sokszor, sokféle kutyával találkozom. Az első aki nem engedte, hogy befejezzem az edzést, egy vizsla volt. Vizsla tulajdonos ismerősöm el sem akarta hinni, hogy ez a fajta kutya ilyet tenne, állítólag nem szokták felhúzni magukat olyan könnyen. Ráadásul ennek a vizslának a gazdája is ott sétálgatott, nyakában a kutya pórázával. Lehet, hogy ő is harapós volt. Mindenesetre megállított a kutya, farkasszemet néztünk, míg bevártuk a gazdáját, aztán már kutyába sem vettük egymást.
A kutyákról mindig is tudtam, hogy nem szeretik a futókat, a bicikliseket és a részeg embereket. (Utóbbit én is megugatnám, ha kutya lennék, de a postásunkkal semmi bajom.) Jobbnak láttam beszerezni egy gázsprét.
Ma délelőtt is voltam futni, a Nap szikrázóan sütött rám, a szél sem fújt, hogy megnehezítse a dolgom, jólesett a kocogás. A töltés mellett lakik egy hajléktalan. Egyre csak gyűlik nála a kidobott mosógépekből, csövekből, üvegekből és egyéb lomokból álló rakás, egyre nagyobb területet foglal el a szemét és egyre kisebb helye marad neki, na meg a kóbor társainak, mert van belőlük jó pár. Egyszer már rám támadtak, de akkor szerencsém volt, mert a közelben tartózkodott a gazdájuk és a segítségemre sietett. Közölte, hogy ne kiabáljak a kutyákkal, mert alapjában kedves, jóindulatú jószágok. Én is közöltem vele, hogy semmi kedvem a bokámtól két centire acsarkodó fenevaddal bájologni, kösse meg. Megígérte, és talán be is tartotta, mert ennek már több hónapja is van, és azóta nem jöttek elő.
Na, de ma! Már visszafelé kutyagoltam, mikor elkezdett folyni az orrom. Elővettem a papír zsebkendőmet és én balga, pont a kutyaól környékén, beletrombitáltam. Iszonyú ugatás verte fel a csendet, és pár pillanat alatt meg is érkezett a hangforrás első tulajdonosa, melyet nyomban követett a többi. Annyi időm sem maradt, hogy eltegyem a zsebkendőm. Nem bírtam tovább futni, hat korcs vett körbe, fehérek, feketék, tarkák, rövidszőrűek és nem kicsik, főleg a szájuk. Dühösen csaholtak, villogtatták fehér fogukat és hiába dobbantottam, fenyegetőztem, csak egy-két lépést tettek hátra, de szinte azonnal vissza is ugrottak. A spré a zsebemben lapult, úgyhogy elővettem. Ekkor elhallgattak egy pillanatra, talán azt remélték kolbászt húzok elő. Amilyen gyorsan csak tudtam, megfordultam a tengelyem körül, közben szórtam rájuk a mérgező harmatot. Mikor az elsőt lefújtam, már a második is iszkolt, érezte, hogy ennek fele sem tréfa, úgyhogy az utolsó kettő már ott sem volt, mikor a 360 fokos fordulatot befejeztem.
Az első, amelyik a legnagyobb dózist kapta, le sem bírt menni a töltés aljába, én már abszolút nem érdekeltem, dörzsölte az orrát, fejét a fűbe és szűkölt, prüszkölt. A falka többi tagja, mint a kámfor, úgy eltűnt. Kicsit megsajnáltam az állatot, vártam, hogy jobban legyen, ami hamarosan be is következett, kutya baja sem volt már és csatlakozott a többiekhez. Eltettem a sprét a zsebembe, éreztem, hogy az utolsó csepp az ujjamra folyt, úgyhogy nagyon vigyáztam, nehogy kutyafuttában megdörzsöljem a szemem, de a Nap egyre erősebben tűzött, én pedig egyre jobban izzadtam. A pólómmal törölgettem az arcomat, de nyilván a szél egy keveset arra is ráfújt, úgyhogy ezt a minimális adagot is megéreztem az orrom alatt és a homlokomon. Igencsak marta a bőrömet egy-két percig, de legalább nem éreztem magam úgy, mintha a kutya szájából húztak volna ki.
Remélem, hogy jól megjegyezték támadóim a szagomat, és még egyszer nem próbálnak kötözködni, nem szívesen vetem be ezt a módszert.

2007. szeptember 29.

Nincsenek megjegyzések: