Gyermeklélek

Mikor pszichológiai tanulmányaimat folytattam, rengeteg könyvet elolvastam a témában. Már korábban is számos ilyen jellegű olvasmány megfordult a kezemben, mert az emberi lélek mindig is nagyon foglalkoztatott és mióta gyermekem van, még inkább. Ha jól emlékszem az első könyv, amit olvastam még gimnazistaként, Mérei-Binét: Gyermeklélektan volt. Lenyűgözött, ahogy apró részletekből milyen messze menő következtetésekre lehet jutni. Piaget munkásságának ismerése természetesen alapkövetelmény, ő volt az, aki saját gyerekein tesztelte felfedezéseit.

Ranschburg Jenő a kedvenceim közé tartozik, az összes írását elolvastam, személyesen is találkoztam vele egy előadáson és megnyugtatott, hogy még egy pszichológust is érhetnek meglepetések, ha a saját gyerekéről van szó.
Ma az egyik újságban olvastam tőle egy összefoglalót a magzatról. Nagy vonalakban ismertem már az elméletet és mikor terhes voltam Tamival, (akkori neve Prücsök volt, mert az uniszex), figyeltem is a kialakulóban lévő kapcsolatunkat. Sokszor beszéltem hozzá, fölülről belebújva a pólómba, vagy simogattam, zenét hallgattunk. Akkor már nem volt zongorám, úgyhogy élőben sajnos nem tudtam játszani neki, az énekhangomtól viszont nem kíméltem meg szegénykét.
Ám hiába minden tudományos könyv, a gyermek olyan váratlan és meghökkentő dolgokkal tud előrukkolni, amire nincs felkészülve az ember lánya.
Tegnap délután például nagyon kialudta magát. 19.30-kor kelt fel, négy órás alvás után, mikor más, normális gyerek az esti mesét hallgatva, behunyja kicsi szemét. Még vacsoráztunk, játszottunk négy órát, de akkor már nem bírtam tovább. Pont akkor ért haza Anti. Külföldön volt, úgyhogy meglepetést is hozott a lányának (nekem nem, brühühü). Egy barna, nagyon élethű medvét kapott, aminek, ha megnyomtuk a lábát, akkor brummogott, (ezt is nagyon élethűen, hisz egy igazi medve nem azt mondja, hogy brum, brum, ide a mézet!) közben csóválta a fejét. Tami első reakciója az volt, hogy félredobta és görbülő szájjal kérdezte, hogy mért nem gepárdot hozott. Aztán kiismerte új plüsse természetét és megbarátkozott vele, sőt, már ki sem akarta adni a kezéből, hogy az anyukája is játsszon vele kicsit. Nem is bántam, aludni akartam, éppen éjfél volt. Őt is arra biztattam, hogy feküdjön mellém, csukja be a szemét, de inkább Internetezett az apjával még fél órát, míg végre mellém bújtak.
Tami még mindig nem volt álmos, úgyhogy a szokásos műsort adta elő: fél a sötéttől, a szellemektől, hogy nem bír elaludni és egyébként is miért tesszük ezt vele? Egyre erélyesebben szóltam rá, hogy most már aztán, de tényleg, mire sírva fakadt és közölte, hogy ő világgá megy, mert őt senki sem szereti, sőt jobb lenne, ha meghalna. Na puff, erre már nem tudtam, mit mondani, felkeltem, porszívóval kiszívattam az orrát, addig is volt gondolkodási időm, majd elmondtam neki, hogy nagyon szeretjük, és ne beszéljen butaságokat, mert attól nem csak ideges, de szomorú is leszek. Erre megnyugodott, hozzám bújt és tíz másodperc múlva aludt. Én meg csak hánykolódtam az aggódó gondolataim között, hogy miképp fordulhatott meg ilyen a fejében, hiszen ha valami butaságot tesz, mindig úgy jön oda hozzám, hogy „ne felejtsd el, hogy azt mondtad, ha rosszat csinálok, te akkor is szeretsz”. Ilyenkor megnyugtatom, hogy pontosan így van, de azt nem szeretem, hogy kiborítottad, eltépted, lelökted stb.
Nagyon nehezen jött a megnyugvást hozó álom a szememre, állandóan Elektra-komplexus, szeparációs félelem, elhárító mechanizmusok, szinkretizmus, meg ilyenek jártak a fejemben.

2007. október 4.