Őszi magány

Amikor így beborul az ég, mint ma is, mindig attól félek, hogy már soha többé nem fog kisütni a Nap. Szeretek kimenni az udvarra, csak úgy sétálni egyet, szeretek beleszagolni a levegőbe, hallgatni a madárcsicsergést, szeretem nyitva hagyni az ajtót, hogy áradjon be a házba a frissesség, de erre jó ideig nem lesz lehetőség. Csak a gyors szellőztetés marad, amitől feláll a szőr a hátamon. A mosott ruhákat sem szívesen teregetem ki idebent, bár az illatuk kellemes, de mindig útban vannak, lassan száradnak, és hiányzik belőlük a napfény illata.
Reggelente sokszor már felkelni sincs kedvem, kibújni a jó meleg paplan alól, nem beszélve a futásról. Be kell öltözni, hogy ne fázzam, de tudom, hogy kimelegszem. Ha pedig még esik is az eső, az számomra a világvége. Esőben a futás eleve egy megpróbáltatás, mert olyankor térdig ér a sár a töltésen, az arcomat veri a rácsapódó hideg lé, pedig én nem csak sportból kocogok, hanem a lelkemet is akkor ápolom, már ami egy óra alatt lehetséges. Megnyugvással tölt el, ahogy figyelem a testem, teszem az egyik lábam a másik után, a fülembe szóló zene gondolataim aláfestése, ritmust ad mozdulataimnak. Lábam monoton mozgása olyan, mint egy mantra, amit mondogatni kell, itt pedig cselekedni, különben elesem.

„A magányosság idején látjuk, hogy nem vagyunk fontosak a nagy, mozgalmas világ számára, és hogy az sem fontos a mi számunkra.”
Hugh Shearman: A Kalandok ideje

Ilyenkor lehetőség van végiggondolni a gondolataimat, persze nem mindig jutok el a megoldásig. Ilyenkor lehet álmodozni, ami természetesen mindig számomra pozitív eredménnyel zárul. Ha lefutom a kitűzött távot, sikerélményem van, egyszerűen már ettől boldog vagyok. Ritkán oldom meg ilyenkor a gondjaimat, de mikor feltöltődve, jókedvűen hazaérek, letusolok, tisztának, fittnek érzem magam kívül-belül, nagyobb rá az esély.

"Hideg, unalmas őszben borús eső
esik nagy szomorú-szürke felhő
mélyéből, de nézz a gyönyörű,
csillogó-átlátszó, ezerszínű,
vidáman szépséges vízcseppbe,
és gondolj csak jobban bele:
Honnan veszed, hogy az eső,
a színes-sárga avarra cseppenő,
gyönyörű vízcsepp-kavalkád szomorú?"
Orthmayr Flóra - Metaflora

Az időjárás talán túlságosan is befolyásolja a szeszélyes embereket, hisz mindenben meg lehet látni a szépet, mondja a vers is, de ha egy esős délután kinézek az ablakon, semmi szépséget nem látok (kivéve, ha akkor jön haza a macskám, nagyon muris, ahogy a vizes fűhöz szinte hozzá sem érve szökdécsel a teraszig). Ilyenkor mindig azon bosszankodom, hogy miért kellett eljönniük az őseimnek Olaszországból, bár lehet, hogy most Molfettában is hűvös van, de olyan jó arra gondolni, hogy nem, és kicsit felmentem magam saját rosszkedvem alól, ha másokat hibáztathatok. Persze sejtem, hogy nem jókedvükben távoztak dédmamámék a tenger mellől, hisz háború volt, annál pedig nincs borzalmasabb, még a hideg is puha pehelypaplannak tűnik.

„Mint telefon az elhagyott lakásban, mely éjidőn reménytelen csörömpöl, úgy jajveszékel itt hiába lelkem, oly messze az élettől és örömtől.”
Kosztolányi Dezső

A hideggel, a bezártság érzésem is növekszik, a bezártsággal pedig a magányosságom. Sokszor szeretek egyedül lenni, de nem sokáig, csak míg képzeletem belső kényszertől vezérelve szárnyalni, míg gondolataim szabadon csapongani akarnak, addig bánt, ha külső ingerek zavarnak. De ha dolgom bevégeztetett, hiányzik a zsivaj, a melengető szó, az érintés, a mosoly, amiből magányomban újra erőre kapok, táplálkozom.

„A magány a legáldáshozóbb állapot, amely az embert elérheti. A magány nem más, mint az alkotófolyamat kezdete. Mozgatóerő, mely az arctalan tömeg fölé emel, mely mássá tesz. Ez adja meg az élet savát és borsát. A kifelé forduló emberek sosem válnak igazán eme állapot részeseivé, mivel énjük, mely állandó figyelmet követel, nem engedi, hogy a magány hatalmába kerítse őket. Az életét a nyilvánosság előtt élő ember boldogtalan, ha elveszíti környezetének személye iránt tanúsított érdeklődését, kitaszítottá, reményvesztetté válik - és egyedül marad. Mégsem ismeri meg a magány felemelő érzetét. Aki befelé éli a világot, és engedi, hogy az elemek úgy borzolják végig idegeit, érzéseit és érzékeit, mint egy avatott kéz a hárfa húrjait, mindig többet lát a valóságból; képes lesz felfogni azokat az ingereket is, melyek iránt a többség érzéketlen marad, látni fog olyan dolgokat, melyek fölött a felületes szemlélő tekintete elsiklik.”
Gabriel García Márquez

Már többször befűtöttünk októberben, sokkal jobb a meleg lakásból szemlélni a fákat rángató szelet, mezítláb élvezni a padlófűtés áldását és azt sem bánom ilyenkor, ha ki kell menni, rossz fát tenni a tűzre, mert akkor tudom csak igazán értékelni a benti hőmérsékletet. Akárcsak az egyedül töltött, magányos órák után vagyok igazán hálás, hogy körülölel a családom szeretete, a barátaim közelsége és nem hagynak egyedül.

2007. október 13.