A San Marco kemping nem túl fényűző, voltunk már jobban szervezett, több csillaggal ellátott vándorpihenőben is, de a tenger karnyújtásnyira volt és nekünk ez volt a lényeg, ezért jöttünk. A melegvízért sem kellett külön zsetont váltani, ahogy ezt korábbi tapasztalataink jövendölték volna, igaz a hőfok úgy csökkent a tusban, ahogy a használók mennyisége növekedett. A tisztaságra sem volt panasz, a sátorozók is rendben tartották szegletüket, melyeket fák és sövények jelöltek ki téglalap alakban. Számos lakókocsi, lakóbusz és sátor tette kényelmesebbé az életet, de a kemping másik szegletében két szintes apartmanok is rendelkezésre álltak a vastagabb pénztárcájúak számára.
Az olaszok inkább lakókocsiban laktak, melyet itt béreltek ki. Imádtam hallgatni, ahogy cserfesen beszélgetnek egymással, hangos gesztikulálással üdvözölték az újonnan érkezőket, vagy búcsúztatták az elmenőket. Az egyik közeli szomszédunk két kutyával és számtalan unokával érkezett. A mamma esténként nagy lakomát rittyentett össze, volt, hogy ezért egész délután gombát pucoltak, de annyit, hogy egy kisebb hegy volt a kerti asztalkán. Kislányom nagyon meg akarta simogatni a kutyájukat, így hát odaálltunk eléjük és feltettük a kérdést: Possiamo carrezzare? Sí – mondták kedvesen, majd olyan szólavinát zúdítottak rám, amiből csak annyit értettem, hogy a fehér kutyát lehet, de a barnát már nem. Reménykedtem, hogy kedvességük túlzásba esik és meghívnak minket vacsorára, de ez nem következett be, úgyhogy maradtunk a jól bevált ételeknél: konzerv, smack, püré és ezek számtalan variációja.
A második héten már megnyugtattam idegrendszerem annyira, hogy korán keljek és elmenjek kocogni. 07.00-kor nyitották a tengerre vezető kaput (23.00-kor bezárták), a Nap akkor kezdett feltűnni az ég alján. Nagyon jó érzés volt beszívni a sós, párás tengeri levegőt és meglepően sokan kocogtak. Egy-két emberke síbottal joggingolt, ami engem nevetésre késztetett, de türtőztettem magam.
Egy kellemetlen élményünk volt: valaki ellopta az egyik gumimatracunkat, sosem láttuk viszont. Túl közel táboroztunk a kapuhoz, ahol szinte feltűnés nélkül, bárki bejöhetett, csak a néger bizsuárusokról tudtuk biztosan, hogy nem kempinglakók és a mosdót jöttek igénybe venni.
Tami összebarátkozott egy olasz kisfiúval, aki a Garda tó mellől érkezett. Ilija mindenhová „motorral ment”. Egyik kezével a gázt húzta, a szájával berregett. Az úszógumija is autót formázott, a hangját ő szinkronizálta. Mikor meglátta a mi autónkat, bekéredzkedett. Gyanútlanul megengedtük neki, hogy beüljön, onnantól kezdve ki sem lehetett szállítani. Macchina, macchina – mondta és tekerte a kormányt, felkapcsolta a lámpákat, behúzta a kéziféket, ellenőrizte az olajszintet és vizet. Csak mikor a kezében maradt a visszapillantó tükör, lettem picit ideges és szóltam rá, hogy basta (elég)! Kicsit megszeppenve, de reménykedve kérdezte: E domani? És holnap?
Ilija szülei is nagyon barátságosak voltak, búcsúzáskor pár szép csigát ajándékoztak emlékbe Taminak. Ezek után Tami egy német kislánnyal barátkozott össze, de ez már nem volt olyan kellemes emlék. Például nem engedték be a lányomat a lakókocsijukba, holott Izabella a sátrunkban játszhatott - mért is ne?! Az első pillanattól kezdve az volt az érzésem az anyukával kapcsolatban, hogy borzasztó kétszínű, ami igazolást is nyert, de nem is akarok róla többet írni, mert nem érdemes. Sajnos a kempingben több volt a német, mint az olasz, de nem akarok tipizálni.
Belépve szeptember hónapba a kemping lakói egyre sűrűbben cserélődtek, a Nap ereje sem volt olyan vad, mint érkezésünkkor. Szépen lebarnult bőrünk hámlani kezdett. Az időjárás nagyon változatos volt a másfél hét alatt. Az első hét végén kezdett beborulni, esni az eső. A délelőttök borongósak voltak, de délután ismét kisütött a Nap és olyan hullámokat csapott a szél, hogy fogni kellett a bugyinkat, ha be akartunk úszni. Nem terveztünk túl sok programot, a pihenésé volt a főszerep és Tami sem vágyott múzeumlátogatásra, városnézésre, bár Velence hajóval nem volt tőlünk túl messze.
Egyik délelőttöt egy játszótéren töltöttünk, másik nap repülőbemutatót láthattunk a strand felett, vakmerő zuhanásokkal és forgásokkal, na meg iszonyú hanggal, és a szezonzáró tűzijáték is váratlanul érintett bennünket, éjfélkor.
A hattyúk etetése mindennapos programmá vált, alvó hattyút is láttunk, aki állt a parton, csőrét a szárnya alá dugta és semmi sem zavarta meg szunyókálásában, pedig kétszer is elkocogtam mellette. 
Anti és Tami horgásztak is a kikötőben, de a tengerben szabad kézzel is meg tudtuk fogni a halakat és a rákot, mely az idén sem kímélt, kétszer is belém csípett. Na és a kemping bárjában is megfordultunk majdnem minden nap, hogy elfogyassza mindenki a kedvencét.
2007. szeptember 8.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése