Csilla

A gyerekek imádják a pici, puha állatkákat. Tami is majd’ elolvad, ha meglát egy kiscicát, vagy kiskutyát és képtelen elfogadni, hogy nem lehet mindet hazavinni, mert ezek felnőnek és akkor már nem is annyira aranyosak. A sziámi macskák eltérnek a rokonszőrű házi cicáktól. Sértődékenyek, bosszúállóak, ugyanakkor csak egy gazdát fogadnak el, ahhoz az egyhez hűségesek és kedvesek, a többieket nagy ívben… elkerülik. Szaffit is, ha megsértjük, képes hátat fordítani nekünk, vagy bosszúból össze-vissza karmolászni minket, ha éhes, előszeretettel harapdálja a térdünket, csak hogy ezzel is felhívja a figyelmet korgó gyomrára.
Mikor megvettük iszonyú vad volt. Két hétig ki sem jött a gáztűzhely mögül, csak éjszaka bújt elő enni. Most már felnőtt, szeret az ölembe feküdni, vagy az ágyon heverészni, főleg mikor már ilyen hideg van, és nem megy annyit csavarogni.
Gondolkodtam, hogy újra kéne egy kis háziállat. Valami különleges. Nyulunk már volt, kettő is, hogy ne legyenek magányosak, nagy helyük volt, teli zöld fűvel, mégis kiugrottak a méteres deszkafalon. Eszembe jutott a vadászgörény, nagyon tetszik, ahogy az orrával szimatol, de biztos nem érezné jól magát fogságban, mert őt nem lehet úgy elengedni, mint a macskát. Aztán eszembe jutott a csincsilla, de ennek az állatnak is túl nagy a mozgásigénye, volt szerencsém megtapasztalni, úgyhogy gyorsan elvetettem az ötletet.
Csak egyszer találkoztam csincsillával. Mikor Pesten jártam suliba, egyik baráti összejövetel után, előttem állt az egész éjszaka a vonat indulásáig. Egyik osztálytársammal, Barnával vidékiek voltunk és nem tudtunk hová menni, míg a másik osztálytársunk, Gábor fel nem ajánlotta, hogy hozzá elmehetünk, bár ő nem lesz otthon, de elég becsapni az ajtót magunk után, bezáródik. Nagyon megörültünk az ajánlatnak. Mikor beléptem a konyhába egy óriási ketrec állt az asztalon, benne egy kis ezüst-szürke szőrpamaccsal. Egy csincsilla volt. Gábor azonnal elém ugrott, hogy csak erre az egyre kér meg minket: a csincsillát ki ne engedjük! Most, hogy visszagondolok, olyan volt, mintha egy mesebeli boszorka mondta volna, hogy csak a hetedik szobába be ne menjünk, mert akkor halál fiai vagyunk. Akkor még nem tudtuk, hogy volt benne igazság, de nem kérdeztük az okát, ő elment, mi maradtunk.
Bámultuk Csillát, merthogy így hívták a csincsillát, aki éppen ébredezett. Kíváncsian nézett ránk apró, fekete szemeivel, mi is hasonlóképpen meredtünk őrá. Óriási füleit a legapróbb neszre is odafordította, így szórakoztunk vele, míg ki nem találtam, hogy csak meg kéne simogatni, ha már mindnyájan itt vagyunk. Barna próbált lebeszélni, hogy nem jó ötlet, Gábor megkért minket, hogy ne nyissuk ki a ketrecét, de én nem tágítottam, tapintani akartam a puha, meleg szőrét. Nagy nehezen meggyőztem Barnát, hogy nyissuk ki a ketrecet, csak benyúlok, megérintem a bundáját, aztán már csukjuk is vissza. Ahogy az már előre kitalálható, amint kinyitottuk a ketrec ajtaját, a csincsilla úgy kiugrott, hogy még csak meg sem érinthettem. 23 óra volt ekkor.
Barna először is az ablakhoz rohant, hogy becsukja. Én Csilla után eredtem, de nem voltam olyan jó akrobata, mint ő. Egy pillanatra sem állt meg. Felmászott a függönyre, a karnison rohant végig, majd átugrott a csillárra, ott hintázott egy darabig, aztán következett a szekrény teteje. Itt már nem is láttuk, csak hallottuk, hogy rág. Megállt bennünk az ütő. Gábor korábban említette, hogy ő itt tulajdonképpen albérlő, a nagynénjéé a lakás, aki műgyűjtő, így teli volt a szoba antik bútorral, dísztárggyal. Hívogattuk Csillát, de hiába, csak az orrát dugta elő, aztán megint nekilódult, mi meg rögbi játékosokat megcsúfoló ügyességgel vetettük rá magunkat, mindhiába. Még csak az ujjunk begyével sem érinthettük meg. Bebújt az ágy alá. Az ágyat nem bírtuk elmozdítani, de felemeltük az ágyneműtartót, próbáltuk vakarászni, birizgálni, hátha belemegy a játékba, de az ő játéka az volt, hogyan csússzon ki a karmaink közül.
Úgy éreztem magam, mint Karinthy a Szeretem az állatot című novellájában, csak ő egy nyúllal viaskodott. Néha már kezdtük feladni, le-leültünk megpihenni, nem nagyon bírtuk a diktált iramot, de nem maradtunk sokáig nyugton, akkor ugye azt hinné, hogy tényleg bántani akarjuk. Ilyenkor Csilla előjött, komiszul ránk nézett, két centire tőlünk elrohant, a végén már ki sem nyújtottuk a kezünket felé, úgy sem volt semmi esélyünk. Aztán beugrott a ketrecébe. Barnával összenéztünk, ez nem lehet igaz! Barna pattant fel először, ő közelebb volt a konyhához, lassan, hogy ne rémissze meg a jószágot, karját kitárva, mintha be akarná keríteni a láthatatlan ellenséget, megközelítette a ketrecet, de mire megérintette volna a hideg rácsot, Csilla már tovább is szökött, ismét a függönyökön tornázott, onnan a csillár, szekrény teteje, gondolom ez már bevett szokása volt.
Kezdtünk teljesen kimerülni, mikor eszembe jutott, hogy rá kéne dobni valami takarót. Az ágyterítő túl nagy volt, úgyhogy levettük a régi faragott asztalról a matyó hímzéses terítőt és azzal próbálkoztunk. Azt hiszem ötödjére sikerült. Végre benne volt a batyuban, de még nem simogattam meg. Barna könyörgött, hogy ezek után már ne is akarjam, biztos harap, bosszút forral ellenünk, de nem bírt lebeszélni. Jól leszorítottam a szőrmókot az ágyra, kitakartam a fejét és végre megsimogattam. Kíváncsian nézett rám csillogó szemével, néha felhúzta az ajkát, hogy megmutassa méretes fogait, én meg csak mosolyogtam, hogy így lóvá tett minket. Gond nélkül betettük a helyére, rázártuk az ajtót és ránéztünk az órára. Hajnali hármat mutatott. Csupán 4 óra hosszat kergettük a megvadult csincsillát.
Körbe néztünk a lakáson, a fejetetején állt minden, még vagy egy óráig pakoltunk, hogy eltüntessük a vadászat nyomait, aztán már mehettünk is az állomásra.
Gábornak nem szóltunk egy szót sem, mi már eljöttünk, mire ő hazaért, és akkor megfogadtuk, hogy csincsillánk nem lesz soha.
Talán egy mókus?