A házas (nős) csigákra rálépni felkavaró érzés, ahogy recsegve omlik szét életük a talpam alatt. Szerencsére nem tudtam meg, hogy a meztelenre milyen lehet rátaposni.
Mikor visszaértem a futásból, a kikötőben furcsa sárga járgányt pillantottam meg lebegni a vízen. Hamar kiderült, hogy kik és miért jöttek, mert a partról hirtelen eliszkoltak a horgászok. Egyet sikerült feltartóztatniuk, elkérték a papírjaikat, majd tovább eveztek, gondolom ők azért nem tűntek el, mert volt engedélyük. Lassan beúszott a képbe egy másik fehér csónak is, rendőrruhában billegtek rajta az emberek. Komolyan nem értettem, hogy lehet ilyen hajókkal bármit is elérniük, a sárga úgy nézett ki, mint a tolókocsi vízi változata.
Tami tegnap teljesen kikészített. Meg kell állapítanom, hogy túlságosan hasonlít rám. Ez még nem is lenne baj, de nem a gyerekkori önmagamat látom benne, hanem a mostani felnőttet. Szemtelen, szeszélyes, ironikus és makacs. Ha én ilyen lettem volna gyermekkoromban, nem tudom, mit kaptam volna, de az biztos, hogy nem simogatást. Arra emlékszem, hogy ha nem köszöntem számomra idegen néniknek, bácsiknak, olyan fejmosásban volt részem, amit nem köszöntem meg. Én pedig megkérem a lányomat, hogy légy szíves, ha egy mód van rá, és nem esik nehezedre, ha már nem is előre, de viszonozd, kérlek alássan. A tegnapi büntetése az volt, hogy egyedül kellett levetkőznie és letusolnia, mert… de ez nem is fontos miért. Közölte, hogy bíráljam felül döntésemet, mert ez túl szigorú. Számtalanszor előfordult már, hogy egyedül fürdött, törölközött és öltözött, de mivel most nem kértem, hanem büntettem, szigorúnak tűnt. Megmondtam, hogy ha kellemes büntetést találok ki, akkor az már jutalom. Ezt nem akarta megérteni.
Hát lehet így aludni?
Ma ebéd után mentem Tamiért az óvodába, ahogy máskor is. Nagyon örült nekem, főleg, mikor mondtam, hogy elviszem a töltésre, csiganézőbe. És futni – tette hozzá. Gondoltam egy kellemes délutánt eltöltünk ott, vittem elemózsiát, innivalót, fényképezőgépet, hogy megörökítsem a nudista csigákat. Igen ám, de alighogy kiértünk a kikötő felé vezető útra, az autóm leállt, pont az emelkedőn. Nem bírtam lelket lehelni belé, szép óvatosan visszagurultam egy kevésbé forgalmas helyre és leparkoltam. Felhívtam Antit, hogy mit tehetnék? Semmit, várjam meg, fél óra múlva itt lesz. Rendben, addig elmentünk fagyizni. Anti hamarabb ért a kocsihoz, mint mi, mert még útközben diót és tobozokat gyűjtöttünk, megsimogattuk volna az utcában ténfergő macskákat is, ha nem szaladnak el előlünk olyan gyorsan. Antinak azonnal beindult az autó, kicsit szerelgette, aztán mondta, hogy indulás a szerelőhöz. Beszálltam, nem indult. Átültem a Transporterbe, mintha egy hajót navigáltam volna, rosszul állt az ülés is, alig értem el a pedálokat, szerencsére hamarosan kiszállhattam. Az Opelt a szerelőnél kellett hagyni, mert rengeteg autó várt már a sorára. Hozzá kell tennem, hogy ez már a harmadik alkalom, hogy rájuk bízzuk az autóm. Először Anti vitte el, két nap múlva megint rángatózott. Aztán én vittem el, azonnal meg is csinálták, de három nap múlva ugyanaz lett a baja. Most együtt vittük el, remélem meggyógyítják.
Anti haza hozott minket, és ment vissza dolgozni, én is a gép elé ültem, Tami egyedül játszott, majd tisztelettel megkérdezte, hogy volna-e kedvem, időm és energiám bekapcsolódni a játékába, légy szíves. Ma ez a gyerek már nem a tegnapi.
2007. október 5.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése