Hogyan születik a gyerek?

Tami ma egy babát vitt magával az óvodába, mindig visz valamit, ez biztonságot nyújt neki, míg távol van tőlem, az otthon emlékét idézi fel a tárgy segítségével. Sokszor bent is felejtjük a dolgokat, aztán kereshetjük. A legkétségbeejtőbb az volt, mikor Anti autós gyűjteményéből felejtett bent kettőt. Anti hetekig könyörgött, hogy hozza már haza. Hozta volna szegénykém, de nem találták. Már az egész óvoda Anti autóit kereste, mindhiába. Eltelt egy hét, eltelt kettő, az autók csak nem kerültek elő. Már senki sem kereste, mikor az egyik kisfiú rálelt egy halom matchbox között.
Mikor Tami bement a csoportjába, az óvó néni megállított, hogy hadd kérdezze már meg, esetleg nem születik kistestvére Taminak? Nagyon meglepődtem, a hasam sosem volt még ilyen lapos, mint most, és egyébként sem terveztünk családgyarapítást.
Hamarosan fény derült a kérdés okára, ugyanis Tami tegnap négyszer olvastatta el magának a Hogyan születik a gyerek c. rajzos ismeretterjesztő könyvet, amit nem is értek, miért van az óviban, de tény, hogy a mai gyerekek már sokszor túl informáltak. Én is úgy nevelem, hogy amit csak lehet, megbeszélek vele, sosem hazudok neki, nem csapom be, ritkán mondom, hogy te ehhez még kicsi vagy, ez a felnőttek dolga stb. Érdekes módon, sokkal könnyebben elfogadja a keserű valóságot, mint egy mesés lódítást. Például, ha nem akarjuk, hogy velünk jöjjön valahová, akkor ezt mondjuk neki, persze az okokat kihangsúlyozva, hogy sokáig tart, unatkozna, nem mehetnek oda gyerekek stb.. Soha sem lógunk meg előle, mikor nem figyel oda.
Tegnap este azt játszottuk, hogy ő gepárd és 4 kis gepárdja született. Ma reggel lett világos, hogy egész nap erre készült, mindent tudott az óvó néni jóvoltából. Velem is többször elmeséltette már, hogy hogyan jött a világra. Nagyon szerette hallani a csodás történetet, mert tényleg mesébe illő egy gyermek világrajövetele. Mivel császárral szültem, nem kellett a kényes dolgokba belemélyednem, túl nagy fájdalmaim sem voltak, ilyenekről sem tudtam neki beszámolni. Annyira örültem, hogy világra fog jönni, hogy alig éreztem fájdalmat, később meg kaptam epidurális érzéstelenítést. Apás szülést terveztünk és az is lett volna, ha nem kell menetközben megműteni. Anti sokáig szorította a kezem, egyszer elfehéredett, mondta, hogy rosszul van, kimegy, pedig csak ültem az asztalon, nem történt semmi, a monitorokat figyelte az orvos. Kis idő elteltével mondta a doki, hogy túlságosan felment a vérnyomásom, nem tudja hagyományos úton levezényelni a szülést. Ekkor már Anti is visszatért, szerintem kicsit meg is könnyebbült, hogy mégsem kell részt vennie a lánya világrajövetelén és aggódott is, amiért műtétet kell végrehajtani.



Itt még azt hittük, hogy két hónap van a születéséig, de csak egy lett belőle.




Felvittek a műtőbe és ott már gyorsan lezajlott minden. Nem éreztem semmit és sajnos nem is láttam, mert egy zöld lepedő volt elém terítve, csak az orvosom feje búbját láthattam, de mindent hallottam. Nem volt valami kellemes a fémek csattogása, az aneszteziológus közvetítette a történteket és nyugtatgatott, hogy minden rendben van. Aztán egy nagy nyomást éreztem a gyomrom tájékán és utána ürességet. Hallottam egy nagyon halk nyöszörgést, majd rohangálást, amitől kicsit megijedtem, de nem telt el két perc sem, hozták a lányomat, aki olyan mérges szemekkel nézett rám, hogy majdnem megijedtem tőle. 01.28 perc volt.
Ezután elaludtam, vagyis elaltattak, csak órákkal később ébredtem fel egy szobában, többedmagammal. Odajött két orvos, aggodalmas tekintettel, a frászt hozták rám. Kérdeztem, hogy mi van a lányommal, és hol van? Nyugodjak meg – mindig ezt mondják az orvosok, ha baj van – kicsit gyenge a tüdeje, átvitték a gyermekkorházba – és elmentek. Megint mély álomba zuhantam. Mikor felébredtem csupa tej volt a ruhám, aztán a könny áztatta el mindenem. Fel akartam kelni, de nem bírtam, kezdett kimenni az érzéstelenítő hatása, iszonyú fájdalmaim voltak.
Másnap átvittek egy másik szobába, ahol mindenkihez hozták a gyereküket háromóránként. Csak hozzám nem. Azt hittem beleőrülök! Anti tartotta a lányom és köztem a kapcsolatot. Mondta, hogy gyönyörű, inkubátorban van, de már nem kell lélegeztetni. Tehetetlenségemben nem tudtam semmi mást csinálni, csak minél több tejcsit kisajtolni magamból, amit Anti elvitt a gyerekünknek.
Harmadnap már nem bírtam tovább, közöltem az orvossal, hogy a lányomhoz akarok menni. Sehogy sem tudom visszatartani? – kérdezte. Nem – feleltem. Jó, akkor menjen. Még mindig borzasztóan fájt a hasam, félő volt, hogy az úttól kiszakad a varrás, de vállaltam a kockázatot.
Anti hússzal ment végig a városon, mindenki dudált rá, én meg szorítottam a pocakom és átkoztam az útépítőket, hogy nem tudják normálisan elvégezni a munkájukat, korábban fel sem tűnt, hogy ennyi huppanó, gödör van az utakon.
Végre ott voltam Tami szobájában. Annyira pici volt, hogy elveszett az inkubátorban. Egyik füle kissé elállt, békésen aludt, csak egy gumibugyi volt rajta. Megszámoltam az ujjait, megsimogattam a kezecskéjét, homlokát. Bejött egy nővér és megkérdezte, hogy fel akarom-e venni? Ez nem is lehetett kérdés. Gyorsan leültem, ő pedig az ölembe helyezte. Sírtam és nevettem egyszerre, én még soha életemben nem voltam ennyire boldog.
Később beszéltem az orvossal, aki gyerekkori ismerősöm volt, ő is megnyugtatott, hogy minden rendben van vele, a tüdeje volt fejletlen, ez előfordul, ha egy hónappal korábban születik a gyerek.
Még napokig vitt Anti hozzá, aztán én is beköltöztem a kórházba, és végre szoptathattam. Két hétig kék fényben volt, ezért mindig le volt takarva a szeme. Már azt hittem, hogy valami baj van vele, mert sosem vették le a gézpamacsot, így nem is nézhettünk egymásra. Ez volt a legborzasztóbb, hogy nem láthattuk egymást, pedig az anya-gyerek kapcsolat ott kezdődik, hogy hallja az anya hangját, látja, megismeri. Nálunk ez kimaradt és ennek következtében sokáig elutasító is volt velem.
Ma már úgy érzem, hogy ő is szeret engem, látom a szemén, mikor egy kis ideig távol vagyunk egymástól, mennyire örül nekem, mikor viszontlát. Furcsa érzés az anya gyermek iránti szeretete. Nem tudom, másoknál hogy van ez, de nálam hihetetlenül intenzív, és sosem merül fel bennem, hogy ez másképp is lehetne.