Elmúltam 30Y

A könnyűzenei koncertek sosem kezdődnek időben. Szerencsére, mert akkor elkéstünk volna. Csodálkoztam is, hogy ilyen kevesen vannak, de aztán úgy egy óra múlva már lépni sem lehetett az emberektől.
Addig leültünk iszogatni, beszélgetni. Ha egyedül vagyok, nagyon szeretem figyelni a körülöttem lévő embereket, az idegeneket. Találgatom kifélék-mifélék, mért vannak most ott, ahol én stb. Vagy a másik véglet, hogy könyvbe temetkezem és megszűnik a külvilág. Most többnyire tudtam, hogy mért vannak itt és egyedül sem voltam, de azért feltűnt néhány említésre méltó arc.
Például az a srác, aki a hosszú sorban állás után két korsó sörrel tanácstalanul álldogált és kereste a szemével a másik sör tulajdonosát. Mindhiába. Eloldalgott, de aztán újra a szemem elé került, az egyik sört kortyolgatta és már nem tűnt olyan elveszettnek, mint az imént, még reménykedett, legalábbis a másik sört érintetlenül hagyta.
Vagy az a lány, aki annyira ki akart öltözni, hogy mindenki rá figyeljen, de most mintha megbánta volna merészségét, szégyenlősen forgatta a fejét, közben meg majd' meggyulladt a vastag kardigánban, mely alá eldugta csillogó blúzát. Sajnos egyre többen jöttek, egyre melegebb lett, már rákvörös volt az arca, érezte, hogy valamit tennie kell, míg az asztaltársaságából valaki meg nem szólja. Minden bátorságát összeszedve, felállt és levette a kabátját. Aranyszínű, nagy dekoltázsú ujjatlan bukkant elő. A fiúk hirtelen elhallgattak, mikor hátat fordított nekik a lány, szerintem kicsit tovább is bíbelődött a felső rögzítésével a széktámlán, mint azt kellett volna, de aztán, mintha mi sem történt volna folyt medrében tovább a beszélgetés. Láthatólag a lány is feloldódott, lehet, ott is felejtette az este ezt a kardigánt.

Amikor asztalunkhoz ült egy idősebb pár, Anti szóba elegyedett velük. Kicsit kilógtak az egyetemista korosztály sorából és ezt ők is érezték, úgyhogy minden bátorítást kedvesen fogadtak, néha szabadkoztak, néha vállat rándítottak. Ha dátum szerint vesszük az életet, akkor már nekünk sem lett volna semmi keresnivalónk ezen a helyen. Sokszor engem is elkeserít a tény, hogy minden nappal egyre öregebb leszek. Hiába küzdök az öregedés ellen, a végén úgy is én veszítek. Nem azt mondom, hogy túlzásba viszem az álcázást, mert a sminket sosem szerettem, az ősz hajszálaim is csak másokat zavarnak, de ők már engem is zavarnak. A sportolás ugyan fiatalít, a lelkemet is ápolja, de már az sem esik olyan jól, mint régen. Érzem, hogy már nem vagyok olyan fiatal, mint voltam. És ez a felismerés kicsit megriaszt. Hogy már nem kell szemüveget felvennem, hogy komolyan vegyenek, hogy egyre többször magáznak ismeretlenek, mint tegeznének, hogy nehezebben lépek ki a valóságból, mikor Tamival játszom, hogy túl fáradt vagyok sokszor a szórakozáshoz is. Hogy egyre kritikusabb vagyok magammal, egyre szomorúbbá tesz bármilyen rajtam észlelhető apró változás. És ez már az öregség jele.

A 30 Y-nak viszont most sikerült visszahoznia a fiatal éveim egy-két szeletét. Ugyanúgy csápoltam, táncoltam, rekedtre kiabáltam magam és együtt éltem a zenével, mint a körülöttem lévők, na jó nem az első pár sorra gondolok, ahol vég nélkül hullámzottak a fejek. A számok hatására felrémlett a múltamból jó pár fontos részlet, amit magammal hordozok, míg élek. Ez egy időutazás volt számomra, néha a szöveg végig, néha csak egy-két jó helyen elhelyezett szó, máshol csak a dallam, vagy ezek együtt váltották ki belőlem az érzéseket. Pár szilánkot jegyzek fel csak, bár ennél sokkal több eszembe jutott, de talán ezek megörökítése számomra is lényeges, hogy megmaradjon, mert így, vagy úgy, de hozzám tartoznak.

Eszembe jutott egy tábor, a Balatonnál. Tizenegy-két éves lehettem, még furcsálltam, hogy mért sikongatnak a lányok a tusolóban, miközben fiúk kukucskálnak az ablakon. Egyik alkalommal a társalgó foteljében ültem és olvastam. A szemem sarkából láttam, hogy mellém telepszik egy fiú. Felfigyeltem már rá korábban is, nagyon helyes volt. Elkezdtem a szék karfáján dobolni az ujjammal. Nem zavaromban, hanem inkább szokásom volt ez akkoriban, hogy akkor is zongoráztam, ha nem volt hangszer a közelemben. A fiú nézte az ujjaim táncát, majd egyszer csak rátette a tenyerét a kezemre. Felnéztem és egymásra mosolyogtunk. Nem húztam el a kezem. Amikor nem voltak kötelező programok mi a tábor melletti parkban sétáltunk, hatalmas fák árnyékában. Rengeteget beszélgettünk és nevetgéltünk, ma már nem tudnám megmondani miről, de egyikünk sem akart túl sokáig távol lenni a másiktól. Olyankor szép volt minden. Aztán eljött a búcsú ideje és ez a fiú először - és utoljára - megcsókolt. Soha többé nem láttam.

A másik helyszín, ahová gondolatban elrepültem, mikor első alkalommal kimaradtam otthonról, és csak azután értem haza, miután apám már elment dolgozni. (Mindig is túl korán járt.) Anyukám mondta, hogy nagyon mérges volt, amiért még nem voltam itthon. Hiszen betöltöttem a 18-at, vetettem oda foghegyről. Akkor is hívd fel, hogy megnyugodjon – javasolta anyám. Lesétáltam a fülkéig, mert még nem hogy mobil, de vezetékes telefonunk sem volt. Felhívtam, tudtam, hogy nekem már nem fog hőbörögni, anyámnak már minden mérgét kiadta, de azért próbált szigorú hangot mímelni. Jó, de máskor azért szóljál – dörögte.
Ennyit a lázadásról.

Felrémlett egy történet, mikor angol nyelvű nyári táborban voltam. Tulajdonképpen ugyanúgy zajlott ez is, mint az iskola, csak hosszabb szünetek voltak az órák közt és az amerikai tanárok a fejükbe vették, hogy megtanítják szegény magyar gyerekeket krikettezni. Reménytelen vállalkozásnak tűnt. Még tartott az óra, ha jól emlékszem Elvisről beszélgettünk, mikor az ajtóban megjelent egy srác, hatalmas csokor vörös rózsával a kezében, hasonló színű arcát takargatva vele. Mindenki felhördült, ahogy kell, csak én nem, mert tudtam: hozzám jött. Elnézést kértem angolul – tulajdonképpen csak ennyit tanultam a két hét intenzív oktatás alatt – és kimentem az ajtón. Nagyon szépeket mondott nekem, hogy a szíve úgy izzik, mikor lát, mint a fahasábok. Sajnálom – mondtam a fiúnak. Azonnal porrá égett minden.

Eszembe ötlött egy tanárom is. Egy időben a konziban azzal a kérdéssel zaklattam a tanáraimat, hogy miért hívják a komoly zenét komolynak, hisz rengeteg vidám, pörgős, játékos klasszikus is van. Mindenki mást mondott, de nem elégítettek ki a válaszok, míg Huszár tanár úrnak nem szegeztem ezt a kérdést, aki jellegzetes kézmozdulatával, ami abból állt, hogy bal karját a hasa előtt keresztbe tette, míg a jobbjával rákönyökölt, és tenyerével az arcát birizgálta, hosszú perceken keresztül nézett rám, majd azt mondta: azért komoly a komolyzene, mert hallgatni csak fül kell hozzá, de megérteni csak szívvel lehet. Ezen aztán nagyon sokáig gondolkodtam és nem kérdeztem meg senki mást. Mert ez olyan szép volt. Akkor még azt hitték híres zongoraművész leszek, de aztán annyi lett a szülői terveknek.

Sok romantikus csalódásban volt részem, akárcsak a korombelieknek, melyek után annyira jó volt telesírni a százas csomag papír zsebkendőt és elpanaszolni a legjobb barátnőnek vagy beleírni a Naplóba, elhatároztam, hogy nem veszem komolyan a fiúkat. Ekkor jött Ő. Sokáig ismerkedtünk egymással, ennyit szerintem egy lánynak sem udvarolt, mint nekem, és én értékeltem a kitartását, egyre vonzóbbá tette a szememben, mire észbe kaptam, fülig szerelmes lettem belé, és csak arra tudtam gondolni, hogy talán vele jó lenne egyszer. Még azért egy darabig titkoltam az érzéseimet, de végül már nem volt hozzá erőm.

Az öregségben csak az a jó, hogy sok mindenre vissza lehet emlékezni, például erre a koncertre is, majd egyszer.

Sajnos nem mindegyik történethez találtam meg a neten a hozzáillő zeneszámot. Próbáltam valami hasonlóval pótolni.