2015. december 6., vasárnap

Fél-félmaraton

Mint azt a rendszeres  blogolvasóim tudják, kedvenc sportom a futás. Nem akarok túlságosan belemenni eme sport filozófiájába, a lélekre és testre ható kedvező élettani és pszichés hatásaira, hisz annyit írtam már róla, sőt egy internetes oldalon meg is jelent egy posztom, akit érdekel, olvassa el.

Most arról szeretnék egy-két mondatban kitérni, hogy miért jelentkeztem én, mint megrögzött magányos futó, aki nem szívesen cseréli a terepet betonra, egy versenyre, ahol legalább négyszázan voltunk.

Az első, amiért a verseny mellett tettem le a voksomat, hogy nem kellett elutaznom a helyszínre, hiszen Szegeden rendezték meg. A másik ok, hogy egyre többször ötlött fel bennem, hogy próbára kéne már tennem magam egy hosszabb távon, mégpedig a félmaraton 21 km-es szakaszán.

Többen biztattak, hogy meg tudom csinálni, hisz már igencsak régóta futok, és ez csak a duplája lesz annak, amit képes vagyok könnyedén teljesíteni. Kocogás közben egyre többet gondoltam a versenyre, egyre inkább el tudtam magam képzelni, ahogy átszakítom a célszalagot, persze ahhoz elsőnek kellett volna befutnom, de ez csak egy kósza gondolat volt a részemről, hisz már annak örültem volna, ha nem leszek utolsó.

Elkezdtem komolyan készülni a feladatra. Remek edzésterveket lehet találni már a neten és egyéb helyeken, akár ismerőstől, akár letölthető programok által. Hozzá is láttam a kivitelezéshez még a nyár végén. Arra viszont nem gondoltam, hogy igencsak megerőltető, hogy majdnem minden nap neki kell indulni, ha nem is mindig hosszútávot, de így is nagy szervezést igényelt, hogy végre tudjam hajtani a megadott feladatokat.
Viszont volt egy nagy segítségem, aki elvárta, hogy nap nap után belebújjak a futócipőmbe, ő pedig nem más, mint Nannerl, a nemrég családtaggá lett német juhászkutyus. Ő aztán nagyon tudott biztatni, hogy ne adjam fel. Egy hosszabb távnál "csak a kedvéért" álltam meg, gondoltam nagyon elfáradhatott, kell egy kis pihi. Ahogy leálltunk, rám nézett, a száját is becsukta, hogy lássam ő ugyan nem liheg, majd utunkat folytatva, követ vett a fogai közé, amit tíz méterenként elejtett, hogy még inkább szórakoztassa magát az unalmas terepen.
Mivel kihalt környéken futottunk, csak ritkán kellett figyelnem rá, vagy parancsolnom neki, hogy viselkedjen, többnyire ott bóklászott mellettem, vagy fel-felbuktatott, ha már unta a monotonságot.
Egy 24 hetes edzéstervet néztem ki magamnak, de csak fele annyi időm volt a kivitelezésre, ezért többször átugrottam edzésnapokat, volt hogy heteket is. Már ez sem volt szerencsés, de egy darabig nagyon jól haladtam a programmal. És amikor lefutottam a 13, majd 16 km-es távot, utóbbit szakadó esőben, betonon, azt hittem, hogy most már senki és semmi sem állíthat meg.
Az egyetlen problémát én magam jelentettem saját magam számára. A testem részben felkészült a feladatra, de a lelkemnek kellett volna még egy kis idő. A versenyleírásban az szerepelt, hogy akit lehagy a 7 km/h-val tekerő biciklis, az kiesik a versenyből. Ettől nagyon rettegtem, bár az eredményeim messze meghaladták ezt a sebességét, soha sem mentem 9 alá, mégis, mint egy mumus vagy demoklész kardja, ott lebegett a fejem felett ez a lehetőség, mely magával vonja a kudarcot és egyre kevésbé tudtam kiverni a fejemből.

Elérkezett a nagy nap! Három távot írtak ki: a félmaratont, 10,5 km és volt még egy 2024 méteres. Anti és Tami utóbbiba neveztek be, de inkább csak azért, hogy engem tudjanak biztatni, ott legyenek mellettem, ha nem is végig.

Feltettem a rajtszámomat, üdvözöltem néhány ismerőst, majd egy kis bemelegítés után elindultunk. Anti futott mellettem egy darabon, Tami pedig elém, mikor megkerültük a ligetet. A versenytársak nagy lendülettel iramodtak neki a távnak, de én is egész elöl foglaltam helyet. Viszont megtartani nem tudtam. A betonon kocogva úgy éreztem, alig haladok, olyan lassú vagyok, persze tudtam, hogy ez nem igaz, de sajnos folyamatosan előztek meg az emberek, egyre inkább elvesztettem a józan ítélőképességemet.
Az útvonalat nagyon jól kitalálták, de nem lehetett elkerülni, hogy Szeged mind a két hídját ne érintsük. Mikor másodjára szaladtam fel az emelkedőn, a jobb térdem elkezdett hasogatni. Mire átértem rajta, már eldöntöttem, hogy nem futok tovább, feladom és csak a rövidebb távot futom le.
Antiék vártak a célban, ahol a félmaratonisták jobbra, a tíz kilométeresek balra futhattak.
Csodálkoztak, hogy balra futottam és egy padnál letáboroztam. Hiába biztattak, én csak pityeregtem. Kis pihenés után legszívesebben újra folytattam volna, főleg, hogy még tíz perc után is folyamatosan jöttek a versenyzők. Ezek szerint egyáltalán nem voltam lemaradva, a mérőm szerint 9,9 k/h-ás tempót tartottam, viszont akkor már nem kezdtem neki újra.

Hazamentünk, letusoltam, majd pedig visszamentünk, hogy megtapsoljuk azokat, akik helyezést értek el és még egy tombolát is nyertünk.

A kudarc után még nem futamodok meg teljesen, adok magamnak még egy esélyt, csak egy melegebb időpontban. Megpróbálok addig alaposabban felkészülni, de legelőször is a fejemből kiverni a negatív gondolatokat.

Nincsenek megjegyzések: