Kinéztem az ablakon, Anti egy ecsettel kenegette Malackát. Tegnap készítette ezt az állványt a számára, de ez egy hosszabb történet…Gondolkodtam, hogy a malacka történetét írjam meg, vagy pedig névelő nélkül, nagy betűvel Malackának nevezzem. Utóbbit választottam, mert bár nem voltam közelebbi kapcsolatban vele, úgy érzem valamennyire részt vettem az életében, még ha kissé felszínesen, érintőlegesen is, inkább csak hallomásból, mégis némileg a szívemhez nőtt.
Malacka egy vietnámi csüngőhasú jószág, kit arra rendeltetett a sors, hogy felcseperedvén táplálja az emberek hízásra hajlamos testét. Rengeteget rohangált még lány korában testvéreivel együtt egy tanyán, míg elérte a vágósúlyt. Füvön, kukoricán és moslékon nevelkedett. Egy idő után már eldőlt a sorsa, nem lesz tovább házikedvenc, vagy versenymalac, hanem augusztus elején nyárson fog pirulni, Anti születésnapján.
Mivel nem szándékoztunk bajlódni a levágásával, mert nem is értünk hozzá és az időnkbe sem fér bele, megbíztunk egy böllért, hogy végezze el ő ezt a malacot próbáló feladatot. Hárman kerültek a böllér karmai közé, a befogásuk volt a legnehezebb, mert igen fürgének bizonyultak hájtól mentes, izmos alkatuknál fogva, és mert ez volt az egyetlen, amit Anti hajtott végre. Szegénynek a dereka meg is húzódott eme művelt közben, sokáig emlékeztette erre a napra. Akárcsak a böllért! Mikor munkához látott, az egyik malacka úgy gondolta világgá megy, egy pillanat alatt megtalálta a kiutat és megszökött átmeneti gazdájától, olyannyira, hogy azóta sem került elő. Szemtanú híján, nem tudjuk a pontos történéseket, rossz nyelvek szerint a böllér hűtőjébe került a szökött malac, az érzékenyebb nyelvűek viszont sajnálatuknak adtak hangot, hogy két malacot ily módon ingyen vágott le, mivel nem fogadott el pénzt a szökött hízó miatt. Egy darabig még reménykedtünk, hogy előkerül, társai visítását hallva visszatér a megmentésükre, vagy este, vacsoraidőben visszakószál, de nem így történt.
Így két malacka került a hűtőnkbe, egyikük feldarabolva, másikuk viszont egészben, fölös belsőszerveitől megfosztva.
Telt múlt az idő, mikor is eljött a nagy nap, hogy terítékre kerüljön. Ehhez egy nyársat kellett készíteni, bár meg is lehetett volna vásárolni, de az túl egyszerű lett volna. Antinak ez egy kihívás volt, hát boldogan ugrott fejest az ismeretlenbe. Napokon keresztül böngészte a netet, hogy miként, hogyan, miből, merre s meddig, aztán készített egy egyszerű rajzot, megvette hozzá az anyagot és hozzálátott. Hogy miért? Azért, hogy megdöbbentse a meghívott vendégeket, azért, hogy egy élményt nyújtson számukra, hogy kiélje a kreativitását és azért, hogy bezsebelje a megérdemelt elismerő pillantásokat. Terve megvalósulni látszott.
Még előző nap felszúrta a nyársra Malackát, majd hajnalban elkezdte a sütést. Az érkező vendégek sorban vették elő a mobiltelefonjukat, hogy a nem mindennapi látványt megörökítsék, egyikük azonnal beállt, hogy leváltsa Antit, aki már 8 órája el sem mozdult a nyárs mellől, nehogy kimaradjon egy-egy forgatás, vagy sörrel permetezés, amit 3 percenként meg kellett ejteni, hogy ne égjen oda, ne repedjen meg a bőre és kívül-belül ropogósra süljön.
A nyársa tűzve egész mókásan nézett ki Malacka, mintha mosolyogna, de bennem a szánalom ébredt fel iránta. Biztos, hogy életében nem erre a végre készült, de sorsunk ellen nem hadakozhatunk. Ebben az esetben a „malac tervez, ember végez” mondás valósult meg és azt kell, hogy mondjam jó volt ez így. Bár én vega létemre csak a látványban „gyönyörködtem”, a többiek viszont ízlelőbimbójukkal kiélvezték a fejedelmi lakoma minden falatkáját. Én nagyon elfáradtam, Anti is, de titkolta, repesett a boldogságtól, amit az ajándéközön is megkoronázott. Ma Anti volt a király, bár bolondhoz méltón dolgozott meg érte, de boldoggá tette.
Malackából azért elég sok megmaradt, pedig többen repetáztak, a maradékot, amit nem csomagoltunk el a vendégeknek egy macska majszolta el másnap reggel, bár nem volt a meghívottak között, de a váratlan vendégekre is számítani kell.
Én is boldog voltam, hogy a környezetemben ennyi elégedett embert láttam.
