Az ősz egyik hozománya, hogy beérik a szőlő, amit le kell szüretelni. A szüleim termesztenek néhány zöldséget, gyümölcsöt a tanyájukon, nem nagy mennyiségben, csak a szűk család számára, paradicsomot, paprikát, fokhagymát és egy kis területen szőlőt is. Ebből apukám bort szokott készíteni, kisebb-nagyobb sikerrel, de kitartóan.
Most hogy harmadikos lett a lányom, új tantárgy is bekerült az órarendjébe, ez pedig a mesterségek óra. Azt jelenti, hogy minél több foglalkozást megismertessenek a gyerekekkel, melyeket ki is kell, hogy próbáljanak, a részesei kell, hogy legyenek, némileg elmélyedjenek benne, megtapasztalják, hogy miként lesz a lisztből kenyér, hogy épül fel egy ház, hogyan kerül a sült hal az asztalra stb. Lehet, hogy az egyik nebulóból ennek hatására majd pék, építész, netán borász lesz.
Azon kívül, hogy mindeközben fontos dolgokat tanulnak meg, a mulatság sem marad el, hisz az első szempont, hogy mindenki jól érezze magát, játékosan tanulja meg a dolgokat és kipróbálhasson, amit csak lehet.
Reggel a pályaudvaron gyülekezett az osztály, mivel vonattal tudtunk csak kimenni a tanyára. Izgatottak voltak, nem tudták elképzelni, hogy mi vár rájuk és meglepően rendesen viselkedtek, nem hajoltak ki az ablakon, nem rohangáltak, hanem népdalokat énekeltek. Osztálytanítónak elég volt csak elkezdeni az évszakhoz illő nótákat, ők pedig boldogan folytatták, az elmaradhatatlan „érik a szőlő” kezdetűt többször is.
Mivel nem tudták az útvonalat, a tanyáig vezető utat is rendezett sorokban tettük meg, csak Tami „lázított”, mikor már közel értünk, hiszen számára nem volt ismeretlen a helyszín, de ekkor már látszódott a bejáró, engedtem, hogy elszaladjanak.
Gyorsan feltalálták magukat az új légkörben, egy-két gyerek meg is jegyezte, hogy ő itt szeretne maradni, paradicsomi ez a környezet. A szüleimnek sem volt kifogásuk a közös program ellen, már mindent előkészítettek, mire odaértünk. Az időjárás is kedvezett a kiruccanásnak.
Miután mindenki feloldódott és megtízóraizott, kezdődött a szüret. Anyukám félve adta a kezembe a 16 darab kést, mert csak ennek segítségével lehetett levágni a fürtöket. Kiosztottam az éles szerszámot, mindenki figyelmét felhívva, hogy ezzel nem rohangál, nem hadonászik, ha nincs szüksége rá, leteszi. Próbáltam elég szigorú arcot vágni, kihangsúlyozva mondanivalóm komolyságát, és úgy látszik bejött. Volt némi dúródás a fürtökért, mert túl gyorsan fogytak, de mászkálás közben lefelé tartották a kést, ahogy kell. A felnőttek csak nézték, hogy lesz egyre jobban teli a kád, anyukám a szebbeket kiválogatta, hogy az asztalra is jusson pár fürt és fél óra leforgása alatt készen is volt a leszedés.
Közben egy-két fiú felfedezte a prést, és hogy elsőként tekerhesse meg a kart, már nem is nagyon akart mellőle eltávolodni, de aztán jött apukám és elmagyarázta, hogy tulajdonképpen mi is történik a présben a szőlővel és egyáltalán hogyan kell összerakni, miért vannak ott azok a fadeszkák stb.
A prés használata előtt viszont mindenki kipróbálhatta, hogy régen miként is préselték a szőlőt. Egy adagot a kádban hagytunk és jöttek sorba a lurkók lábat mosni, majd pedig taposni a fürtöket. Az elsőknek lehetett a legjobb, amikor még volt benne szőlőszem, az utoljának már szinte csak a must maradt, de abba is jólesően tapicskoltak.
Ezután jött az igazi préselés. Azt hittem, hogy ez csak a fiúk számára lesz érdekes, de ugyanolyan lelkesedéssel tekerték a kart a lányok is. Felosztották maguk között a munkát: az egyik rakta a szőlőfürtöket a tartályba, a másik középre igazította, a harmadik tekerte, a negyedik nézte, ahogy folyik a must, az ötödik pedig már itta is. Így ment sorba szépen egymás után, némi kakaskodással, mert a fiúk azért többször is szerettek volna tekerni, de a szőlőfürt is véges, ennyi kéz között elég hamar.
A must mindenkinek nagyon ízlett, senki sem panaszkodott, hogy érezné rajta valaki lába nyomát, én sem, csak azt az édes ízt, amit imádok, pedig magát a szőlőt nem szeretem. Többen előrelátók voltak és az üvegüket is megtöltötték, hogy későbbre is maradjon az édes nedűből.
Ezzel véget is ért a szüret, de a vonatindulásig még rengeteg idő maradt, úgyhogy kezdődött a szabadprogram. A gyerekek betemették magukat homokkal a szántóföldön, volt aki döglött siklót talált, amit trófeaként a nyakukba tettek és a Taminak készített játszótér sem volt üres soha.
Aztán megebédeltek, bár a sok musttól nem nagyon fért a pocakjukba, de mindenki evett pár falatot, mert csak akkor engedtük ki a kennelből a kutyát. Szegény már nagyon szomorú volt, hogy egész délelőtt bent kellett gubbasztania, de nem mertük felügyelet nélkül hagyni a gyerekekkel, egy nagytestű ebnél sosem lehet tudni.
Báltó viszont jól viselkedett. Először mindenkit végigszagolt, majd minden hátsó szándékkal hozott egy fadarabot, és letette a gyerkőcök elé. Egy darabig visszahozta a fát, de a végén már ő is úgy elfáradt, hogy nem lehetett kivenni a fogai közül.
Eljött az indulás ideje. Többen csalódásuknak adtak hangot, hogy szeretnének még maradni, de legalábbis visszajönni, de csak Tami maradhatott, aminek az lett az eredménye, hogy egész úton őt kerestem a szememmel, eltelt pár másodperc, mire rájöttem, hogy hiába.
Amilyen aranyosan viselkedtek idefelé, olyan rosszak voltak visszafelé. Az ablakokat fel kellett csukni, mert állandóan ki akartak hajolni rajta, volt aki a poggyásztartóba akart bebújni, de ha azt nem lehet, akkor tornázni rajta és folyamatosan ment a wc-re járkálás, csak azért, hogy lekukucskálhassanak a sínekre. Én bátortalanul elkezdtem egy mesét mondani, meglepő módon az összes fiút lekötötte… volna, ha a lányok nem hangoskodnak annyira, de egyszerűen nem fértek a bőrükbe. Próbáltam őket túlkiabálni, de a ricsaj győzött, a végére teljesen berekedtem.
Mikor visszaértünk az iskolába én csak arra vágytam, hogy leüljek, mozdulni sem tudtam vagy tíz percig. Nagyon elfáradtam, tulajdonképpen egész nap nem sikerült leülnöm egy percre sem. Ha én ügyeltem a fiúkra, akkor a tanító néni a lányokra, vagy fordítva. A vonaton sem pihenhettünk meg egy pillanatra sem, folyamatosan szemmel kellett tartani a gyerkőcöket, de megérte, sok boldog arcot láttam magam körül!
Később jött a hír a szüleimtől, hogy Tami alatt összedőlt a mászóka, megsérült a csuklója. Mikor megnéztem, nem találtam tragikusnak a helyzetet, tudta mozgatni, parányit volt csak bedagadva. Eltelt egy hét, de csak nem gyógyult a keze, néhány mozdulatra pedig erős fájdalmat érzett az alkarjában, úgyhogy elvittem orvoshoz. Megröntgenezték és kiderült, hogy zöldgally-törése van. Valaki erre azt mondta, hogy mi lenne más, hiszen fáról esett le. Tulajdonképpen igen, nevét tényleg a rugalmas faágról kapta, melyet nehéz eltörni, mert a csont ugyan megrepedt, de a csonthártya ép maradt, nem szakadt el. Begipszelték, ami csak egy napig volt Tami számára mulatságos, másnap az iskolában már zavarta, hogy se hintázni, se mászókázni nem tud vele. Szerencsére a balkezéről van szó, úgyhogy az órai munkában részt tud venni, sőt rajzolni is nagyon szépen tud rá.
