Kedvenc számítógépes játékaim közé tartoznak a kijutós
játékok. Szeretem a rejtvényeket, hogy nem kell sietni, van idő a gondolkodásra
és az kell is, hogy kijussak. Főleg a szépen megrajzolt, vicces kijutósok
szórakoztatnak, egy jó zenei aláfestéssel.
Most élőben is megtapasztalhattam ezt az érzést, mint amit a
főszereplők élnek át a játékban. Én voltam bezárva, szerencsére nem egyedül, és
egy órám volt a kijutásra.
A szervező elmondta, hogy háromféleképpen tudunk kiszabadulni
a bezárt szobából:
1. Megnyomjuk a pánikgombot, azonnal enged a mágneszár.
2. Megoldjuk a feladatokat és kinyílik az ajtó.
3. Letelik az egy óra és kienged bennünket.
A középső megoldást választottuk és sikerült is véghez vinni, igaz végül csak
3 percünk maradt hátra, de ez sem rossz eredmény szerintem.
Nem fogom leírni, hogy mit kell tenni, mert a számítógépes
játékoknál sem szeretem megnézni a megoldást, bár néha előfordul, hogy igénybe
veszem, mert nem boldogulok vele. Aztán jön a homlokra csapás, hogy hát persze,
hogy nem vettem észre!
Most annyiban volt könnyebb a helyzetem, hogy nem voltam
egyedül. Amire én nem jöttem rá, arra rájött a másik. Sajnos ugyanez
nehezítette is a helyzetet, mert elfelejtettek szólni, hogy az egyik kulcsot,
vagy számkombinációt már megtalálták, ahogy arról sem tudtam, hogy hol
találták, tehát előfordult, hogy én is megnéztem ugyanott, csak már nem volt
ott semmi.
Izgalmas volt, hogy először nem ki, hanem be kellett jutni a
szobába, sok fura hang jött innen-onnan, több tárgy csak azért volt, hogy
elterelje a figyelmünket, de néha kaptunk segítséget is, egy e-mailt, vagy egy
telefont, amikor látszódott, hogy már saját magunk körül forgunk tanácstalanul.
Mivel két szoba van – a Postaláda és a Porszívó
fantázianévvel bíró -, így még a másik hátra van, azt is nagyon szeretném
kipróbálni, de már a lányommal együtt.
Mindenkinek ajánlom, akinek van egy kis fantáziája, nem
klausztrofóbiás, és nem felejtette el, hogy kell gyereknek lenni és önfeledten játszani.
