Csokigyuszi

A címben írt köszönési mód Erik, azaz Csányi Sándor szájából pattan ki nap mint nap, mikor a Coming out nevű rádiós műsorában elköszön a hallgatóságától. Bevallom nem tudtam, hogy mit jelent ez az angol kifejezés, úgyhogy utánanéztem. A wikipédia szerint: előbújás, arra utal, amikor valaki elmondja egy másik embernek, vagy nyilvánosan felvállalja, hogy meleg, leszbikus stb.

A meglepő, hogy a történetben nem ez a téma, hanem pont fordítva. Hogyan lesz egy megbecsült, példaképnek kikiáltott, másságát az alázatosságig elfogadott férfiből hirtelen hetero. Az sem mindennapos, ahogy ez megtörténik vele, hiszen egy baleset, egy ütés következtében következik be, ami nem valószínű, hogy a homoszexualitását nehezen elfogadott egyéneknél beválna, inkább ne próbálják ki, de ne akadjunk fel minden apróságon.

Sajnos ezzel a filmmel sokkal nagyobb bajok is vannak. Pedig annyira jól indul! Kimondottan drukkoltam, hogy ne essen le a színvonal, de ezt a lendületet, ezt a lazaságot csak rövid ideig sikerült fenntartani. Úgy az első tíz percig.

Maga a téma, a másság azonnal kiderül, pedig nem játszották túl, hogy a hülye is megértse, nem voltak pózolások, félre nem érthető gesztusok. Éppen kezdtem volna jól érezni magam, mikor jöttek az esetlen párbeszédek, a rögtönzésnek ható kínlódva kinyögött szövegek, a viccnek szánt kényszeredettségek, az izzadságszagú felületességek.

Furcsa volt, hogy a kezdeti helyes Csányi Sándor egyre rondább lett. A film végére totál elcsúnyult! Nem is értettem, hogy ez miként történhetett, valószínű, hogy a megformált szerepnek köszönhető, vagyis a kudarcnak, mert kilépett a szerepből. Már nem érezte magáénak, beleesett valami hétköznapi trutyiba és ő sem érezte magát ott jól. Ahogy az elején tökéletesen tudta hozni a meleg srácot, úgy a végére nem sikerült hihetően megváltoznia, heterová – pedig állítólag az.

Maga a történet rendkívül gyermeteg lett, érezhetően a színészek sem hittek benne. Persze az „öregek” azért hozták a formájukat, Für Anikó vagy Gyabronka József, de sajnos a filmet megmenteni nem tudták. Pecsák úr (Mucsi Zoltán) hihetetlenül jól játszotta a számára kijelölt figurát, csak az volt a baj, hogy ennek a figurának annyi ostobaságot, kényszeredett és zavaros marhaságot kellett megformálnia, hogy sokszor én szégyelltem magam helyette.

A mellékszereplők hatásosabbak voltak a főszereplőknél, akár a férfi, akár a női vonalon. A történet egyre jobban ellaposodott a közhelyektől, a klisék lehúzták. A zenék jók voltak ugyan, de sokszor nem illett a látványhoz, mintha a zene lett volna hivatott kifejezni, a szánkba rágni azt, amit a színészek játéka miatt kellett volna éreznie, gondolnia a nézőnek.

Két szálon futnak az események és kicsit féltem, hogy az azonos neműek intimitása felerősödik, örülök, hogy ez nem történt meg – bár lehet, hogy ez a takargatás, mismásolás sem tett jót a nyíltan felvállalt másságnak -, mint ahogy az ellenkező neműek közötti fellángolás sem, amit szintén nem bánok, mert akkorra már Erik és Balázs kapcsolatának drukkoltam. Tettem mindezt azért, hogy ne essen bele a film a fejben már lezongorázott forgatókönyvbe és még azért, mert számomra Balázs (Karalyos Gábor) sokkal szimpatikusabb volt, mint Linda (Tompos Kátya).

Értem én, hogy közönségfilmet akartak csinálni, nem túl elvontat, nem túl művészit, hogy többen beüljenek rá, de sajnos így is alig volt néző a teremben.

Azért volt néhány vicc, amin nevettem, és egy-két jó pillanata is volt a filmnek, főleg az elején, de ahhoz nagyon kevés, hogy kellemes szájízzel kortyoljam utána a kávémat.