Kafka a tengerparton

Többször a kezembe akadt ez a könyv, de sokáig ódzkodtam, hogy belelapozzak. Az előítéletek gátoltak meg ebben, pedig nagyon harcolok ellene, többnyire sikerrel. Japán szerző, biztos valami harakiris, vagy sógunos saga, teli kimondhatatlan nevekkel. Be kell vallanom, hogy a japán filmeknek sem vagyok nagy rajongójuk, akárcsak a mangáknak és a lányomat sem engedem ilyen nemzetiségű mesét nézni, szerencsére nincs is rá igénye.

Természetesen a művészetükben, életmódjukban nem minden taszít, sőt! Sok minden előtt pedig őszinte tisztelettel adózom, legyen szó kultúráról, túlélőképességről, kitartásról, kimonóról.

Meghatározó élményeim közé tartozik, amikor nagyon, nagyon régen egy dokumentumfilmben láttam, hogyan gyakorolnak zongorázni a kisebbnél kisebb gyerekek. Szobáról szobára járt a riporter, nyitogatta az ajtókat, ahol egy gyerek és egy zongora volt csupán. Annyira belemerültek a játékba, hogy fel sem néztek, ki nyitott be. Elképzelni sem tudtam, hogy ezt gyerekek önszántukból teszik. Hogy nem inkább kint rohangálnak a játszótéren.

Ebben a filmben láttam azt is, ahogy irodai dolgozók szűk, levegőtlen helységben, emeletes ágyakra kucorodnak fel, mert nincs idejük hazamenni, inkább alszanak egy órát, majd némileg pihentebben folytatják a munkát.

Ezek számomra visszataszító dolgok voltak, bár lehet, hogy csak a végleteket láttam.

Szóval először nem akartam olvasni, de aztán meggyőzött a könyv borítója, amin egy gyönyörű fekete macska látható, és amely azt sugallta, hogy talán köze is van a történethez. A másik vonzó dolog a könyv címe volt. Kafkáról a cseh író jutott eszembe, a tengerpartról pedig a nyugalom, a kikapcsolódás. Mikor elolvastam a borító hátulján lévő szöveget, még inkább kedvet kaptam az olvasáshoz, annyira szépen, nem túl giccsesen, mégis egyértelműen kiemelte a könyv erényeit.

Némi túlzással, de igaza is lett a fülnek!

A történet két szálon fut, először fogalmunk sincs, hogy ez a két fonál, miként fog összegabalyodni, de a könyv közepe felé járva, már érzékelhetjük, hogy mást nem is tehet.

Az egyik főszereplő Nakata, egy együgyű öregember, aki bár nem tud sem írni, sem olvasni egy gyerekkori baleset következtében, de teljesen jól megérteti magát a környező macskákkal. Órákig elbeszélget velük, persze csak akkor, ha a cicáknak is kedvük van ehhez. Akivel beszélget, azoknak nevet ad, mint például Ócuka, Kavamura úr vagy Mimi. (Utóbbi egy sziámi fajta, akit kimondottan okosnak és kedvesnek jellemez, amit én is igazolhatok.)

Nakata hogy még inkább kifejezze csekélyértelműségét, folyamatosan egyes szám harmadik személyben beszél önmagáról. Ez nem lenne túl lényeges, én mégis annak érzem, mert néha más szereplők is ebben a formában nyilatkoznak meg magukról, ami azért kicsit furcsa. Talán ezzel is azt akarja üzenni az író, hogy mindnyájan kicsit bolondok vagyunk valahol, csak többnyire nem engedhetjük meg magunknak, hogy más is észrevegye.

Nakata életében azonban történik valami olyan, amit képtelen felfogni a kis eszével, de azt érti és érzi, hogy mostantól minden megváltozik, semmi sem lesz olyan, mint volt. A macskák már nem állnak vele szóba, furcsa látomásai lesznek, és küldetése, mely mindent a háttérbe szorít.

Elindul, maga sem tudja hová, miért, csak amikor megérkezik döbben rá, hogy oda kellett mennie, most van a legjobb helyen. Csak amikor megtalálja, jön rá, hogy ezért jött és amikor kinyitja tudja meg, hogy amit kinyitott azt be is kell csuknia.

Fura, hogy ez az ember nem érti, hogy mozognak körülötte a dolgok, de néha olyan bölcs szavakat ad az író a szájába, ami meglepő módon nem is olyan idegen tőle. Nehéz felfogni ezt a kétértelműséget.

Segítője is akad egy fiatalember személyében, aki még azt is vállalja, hogy kirúgják a munkahelyéről, ahol sofőrként dolgozik. Valamiért hisz az öregemberben, követi Nakatát és mindenben támogatja, sőt a végén át is veszi a küldetését. Közben pedig megváltozik az élete. Hosinót olyan dolgok kezdik érdekelni, amelyek korábban soha. Beethoven életrajzát olvasgatja, pedig két könyvet sem olvasott ki élete során. Értelmezni tudja a filozófiai eszmefuttatásokat, pedig eddig azt sem tudta azt eszik-e vagy isszák. Tisztelni és szeretni tudja azt az öregembert, aki idáig ki sem mozdult Tokió Nakano negyedéből, aki még sosem látott hidat, fogalma sincs mi az a buszjegy, de ha ráteszi kezét Szaeki asszony kézfejére, megérzi, mik is lehetnek azok az emlékek.

Míg Nakata a biztonságból kirándul a bizonytalanba, addig a másik főszereplő, Tamura, a bizonytalanból indul, hogy bizonyosságot szerezzen.

Tamura Kafka, egy 15 éves fiú, aki elszökik otthonról, hogy megkeresse eltűntnek hitt anyját és nővérét, de ez csak a felszín. Ennél sokkal több oka van arra, hogy hátrahagyja otthonát. A művész apja, aki sohasem értette meg őt, a kortársai, akik közé képtelen volt beilleszkedni, de leginkább azért, mert küldetése volt, felelősségérzete és érzékenysége, hogy meglássa a körülötte lévő dolgokban a kirívót. Szépen rakosgatja össze ezekből az apró mozaikokból az egészet.

Természetesen hozzá is csapódik pár ember, hogy segítse megvalósítani a küldetését. Szakura, nála kicsivel idősebb lány, aki talán a nővére, Szaeki asszony, aki esetleg az anyja és Ósima, a megértő könyvtáros, akinél sokszor olyan érzésem volt, hogy egyedül ő tudja a titkot és ő irányít mindent, a többiek csak bábok. Ezek az érzések csak pillanatig tartanak, mert aztán rájövök, hogy a fiúban egykori önmagát látja, amikor éjszakákat tépelődött egyedül, és nem akarja, hogy Tamura magányosan tegye meg ezt a fájdalmas utat, ha neki módjában áll segíteni rajta.

Az egyetlen zavaró számomra az volt, hogy szinte minden alak, aki a könyvben szerephez jutott, szimpatikusnak találtatott. Egyik sem volt gonosz, rosszindulatú vagy morózus, de még olyan sem, aki a cselekmény folyását előre megfontolt szándékkal gátolhatta volna. Senkit sem utálhattam. Ez egy kicsit hiányzott. Ettől függetlenül a történet nem volt felhőtlen. Hatalmas viharok dúltak benne, csak éppen annyira kiegyensúlyozottan, hogy az már gyanús.

Haruki időnként olyan durván és nyersen láttat dolgokat, mint egy neveletlen fruska, hogy aztán észrevétlenül átevezzünk az álomvilág mezsgyéjére, ahol bármi megtörténhet. Néha ködben maradnak dolgok, vagy történnek olyanok, melyekre nem kapunk magyarázatot, de igazság szerint annyira nem is igényeljük. Szeretjük a csodákat, a misztikumot, amivel a regényt az író megfűszerezi, és még humor is van benne, ha nem is olyan fergeteges, mint ahogy a könyv füle ígéri.

Murakami olyan mélyenszántó gondolatokat oszt meg az olvasóval észrevétlen, a burjánzó cselekmény közepette, hogy csak mikor letesszük a könyvet, döbbenünk rá, hogy tényleg, milyen igaz.

Imádom, ha egy könyvben megtalálom azt a mondatot, ami nekem szól. Akkor tudom igazán magamévá tenni az olvasmányt, ha van egy mondat, ami szíven üt. Nem tudom ez, hogy működik, csak úgy elolvasom és tudom, hogy ez most az enyém. Lehet, hogy ha más időben, más lelkiállapotban olvasom ugyanezt a könyvet, nem is ezt a mondatot választanám.

Ebben a regényben Hosino mondta ki a mondatomat, amikor Nakatával elégetik Szaeki asszony naplóját:

"Nem tudom, mi volt leírva, de teljességgel megsemmisült, kevesebb lett vele az, ami van, és gyarapodott, ami nincs."