A tavaszi szünet utolsó vagy az iskolakezdés nulladik napján
került megrendezésre a Maty-éren az 5. osztály sárkányhajó-versenye.
Felfoghatjuk ezt a programot a diákok felkészítésének is, hogy újra lendületbe
kerüljenek, ismét fontossá váljon a fegyelem és odafigyelés képessége, de
igazából ez egy nagyon kellemes és izgalmas buli volt.
Az idő szerencsére nekünk kedvezett, nem zavarták sötét
fellegek a sárkányhajó vízrebocsátását, amit az osztály és természetesen az
apukák segítségével helyeztek a hullámok közé. Bár nem olyan könnyű egy ilyen
hajó, mégsem okozott problémát, hogy mindjárt az ellenfél csónakját is vízre
tegyék, csak mert a waldorfosok ügyességük mellett a segítőkészségükről is híresek!
A 400 méteres távon három különböző iskolából érkező,
hasonló korosztályú gyerekek küzdöttek meg, ami megelőlegezte azt, hogy a
verseny végeztével mindenki kupával távozik - persze egyáltalán nem volt mellékes,
hogy a dobogó melyik fokára állhat fel az osztály, bár érdekes módon ez csak a
verseny után vált fontossá.
Sajnos nem volt idő, hogy a megmérettetés előtt
bemelegítsenek, mondhatni, egyből bedobták őket a mélyvízbe, bár lehet, hogy
így volt a szerencsésebb, nem fáradtak ki és így teljes erőbedobással tudtak
küzdeni, hogy mielőbb beérjenek a célba.
Ahogy a partról néztem
a vízen úszó hajót, én nem gyerekeket láttam, akik küzdenek az evezőkkel, akik
csapkodják egymásra a vizet, hanem egy hajót láttam, aminek a részeivé váltak
ezek a lurkók! Nagyon jó érzés volt azt megtapasztalni, hogy mennyire együtt
tudnak működni, mennyire nem számít, hogy húzódik az izmuk, mennyire nem
lényeges, hogy a hideg víz az arcukba fröccsen. Felismerték és megélték azt,
hogy egyedül nem lennének képesek beérni a célba, csak és kizárólag akkor, ha együtt
mozognak, egyszerre lapátolnak, ha egymásra figyelnek, hiszen egy, közös célért
küzdenek.
Ezt az egymásra figyelést könnyítette meg számukra az
osztálytanító ütemes ritmusa, ahogy teszi ezt minden nap az iskolában is.
Olyanok voltak, mint egy nagy család, akiknek ha adódik is nézeteltérésük a
hétköznapokban, ha nem is értenek mindig egyet, ha néha igazságtalanul, néha
igazságosan kötözködnek egymással, a közös cél érdekében félre tudják ezt
tenni, mellékessé válik.
Persze mindez bennük nem fogalmazódott meg, hiszen ők „csak”
ösztönösen cselekedtek, miközben küzdöttek, de nekem ezt kellemes volt átélnem
és megtapasztalnom.
Mikor már hallótávolságba kerültek, nem mulasztottuk el
hangos kurjongatással és füttyszóval biztatni őket, ami valószínűleg nagyban
hozzájárult a sikerükhöz. Hisz mi szülők vagyunk azok, akiknek a feltétlen
bizalmát, szeretetét ezek a gyerekek élvezik, és mi szülők vagyunk azok, akik
nem akarjuk letaposni előttük az utat, kijárni az ösvényt, csak irányt mutatni
számukra, hogy jó felé induljanak el, de a felmerülő problémákkal már nekik kell
megküzdeniük. Egy ilyen – látszólag játékos – verseny is nagyban hozzájárul,
hogy fejlessze kreativitásukat, erősítse önbizalmukat és problémamegoldó
képességüket.
Mindezen együttes összetevők hatására sikerült felállniuk a dobogó második fokára, hogy átvegyék a jól megérdemelt ezüst-kupát, mellyel megkezdődtek az egyéni fényképfelvételek készítése, bár sokszor nehéz volt eldönteni, hogy a bal kézben tartott kupa, vagy a jobban tartott, Manyi néni által sütött meggyes pite az értékesebb.
