Mint a mesében...

Taminak igyekszünk egy olyan gyerekkort biztosítani, ahol nem kényszerítjük számunkra fontos dolgok megtételére, nem írattuk be olyan iskolába, ahol versenylónak érezheti magát és mi sem várunk el tőle annál többet, mint amire képes. Nincs értelme hajszolni, mások elvárásnak megfelelni, csak azért, hogy elvegyék a gyerekkorát és egy megkeseredett, szorongó felnőtt váljék belőle.

Ezért is van az, hogy mindenbe belefog, abbahagy, kipróbál, keresi a közlési formáját, amiben igazán megmutathatja tehetségét. Én minden ilyen megnyilvánulása előtt fejet hajtok, támogatom, a végtelenségig büszke vagyok és bár nem mindig sikerül, de igyekszem nem lökdösni arra, amerre nem szívesen menne.

Most ismét kipróbált valami olyasmit, ami illik hozzá, amiben meg tudja mutatni magát, amit magáévá tud tenni, amihez tehetsége van. Ez a talentum abból adódik, hogy nagyon választékosan beszél, igénye van a szép szavakra, önmagát is kijavítja, ha rosszul használja az ikes igét, netán szóismétlésbe keveredik.

Nemrégiben jelentkezett egy meseíró pályázatra. Aznap, amikor kihirdették, már le is ült az asztalhoz és megírta. Kicsit gyorsnak találtam a dolgot, de nem akartam beleszólni. Egy adott mesét kellett folytatni, Tami teli volt ötlettel és lelkesedéssel. Másnap biztattam, hogy írja tovább, de az előző nap kapott eredménnyel megelégedett. Ráhagytam. Nekem csak annyi dolgom volt, hogy felhívjam a figyelmét néhány helyesírási hibára. Mire beadta a mesét, már egy gyönyörűen megszerkesztett, illusztrált „mesekönyv” lett belőle.

A minap volt az eredményhirdetés. Aznap elég sok dolgom volt, beleértve azt is, hogy elmenjünk játszani és jól érezzük magunkat egymás társaságában, és ez annyira jól sikerült, hogy a délutáni program teljesen kiment a fejemből. Nincs mit szépíteni a dolgon, egyszerűen elfelejtettem elvinni az eredményhirdetésre!

Majdnem sírva fakadtam, hogy ilyenből kihagytam a gyerekemet, főleg mikor megtudtam, hogy második helyezést ért el.

Persze a díjat később is átveheti, de a ceremóniát nem fogják megismételni a kedvemért. Szóval mielőtt bármit is elvárnék az én kicsi, tehetséges lányomtól, jobb ha előbb magamban tisztázok le néhány fontos dolgot.

Támadás!

Nem igazán szeretem, ha futás közben bármi is utamat állja, eltereli a figyelmemet, mert ebben az időpontban van csak alkalmam magammal foglalkozni, magamra figyelni, arra gondolni, amire csak szeretnék, álmodozni vagy problémát megoldani, jó zenéket hallgatni vagy a madárcsicsergést.

Szerencsés alkalom ez arra is, hogy fejben megírjak akár egy posztot, vagy egy levelet, valahogy ilyenkor jutnak eszembe a legjobb gondolatok, lévén, hogy az agyam pár kilométer után már lemegy alfába, mégis éber vagyok, egyre több endorfin termelődik, akárha csokit falnék, mégsem hízom.

Ennyi ömlengés után bárki kitalálhatta, hogy szeretek futni! Nem esik nehezemre, hogy kitartsak kilométereken keresztül, egyszerűen beépült a mindennapi életembe, el sem tudnám képzelni, hogy ne fussak.

Kevés kivételtől eltekintve a töltésen szoktam ezt a sportot űzni, ahol erre alkalmas terepet alakítottak ki, vagyis nincs kibetonozva, km kövek vannak az út mellett, nincsenek mély barázdák a talajon, hogy a bokám épségét veszélyeztetnék. A füvet időnként kaszálják, főleg akkor, ha már nagyon csiklandozza a vádlimat és csak néha jár arra autó, saját felelősségére, mert ha utolér, biztos lehet benne, hogy engem ugyan nem kerül ki.

Én ugyanis középen futok. Egyébként nem, de ilyenkor mindig. Merthogy arra nem mehetne autó, a gátőr is biciklivel járja be a környéket, én pedig jogot formálok arra, hogy a tiszta levegőmet ne rontsa el sem a kipufogógáz, sem a jármű után felkavarodó por. Ilyenkor csúnyán szoktak rám nézni, csúnyákat is szoktak mondani, de én hátat fordítok nekik, felhangosítom a zenét a fülemben, hogy még csak véletlenül se.

Hát igen, tábla tiltja az autók járását, de mi van a méhekkel? Most ez izgat a legjobban, ugyanis minap rám támadt egy kisebb raj. Nem mondom, hogy a nyugodt futásom egyenletes maradt. Azt sem, hogy nem vert ki azonnal a víz. Szerencsés alkatom van abból a szempontból, hogy a stressz először talpraesetté tesz, nem fagyaszt le, csak mikor elmúlt a veszély, akkor esem kétségbe.

Az történt, hogy derűsen futkároztam a megszokott tempómban. Egy tábla figyelmeztetett, hogy „Vigyázat, méhek”. Ezt már többször elolvastam és mindig elgondolkodtam, hogy mégis hogyan vigyázzak? Mit kell tenni, ha a közelben méhek vannak. Arra a megoldásra jutottam, hogy csak egy kiút lehet, nem szabad arra menni. Egyéb vigyázás nem nagyon jutott az eszembe, de mivel már többször kocogtam arra és semmi bántódásom sem esett, hát nyargaltam tovább gondtalan.

Egyszer csak a hajamra esett valami. Pillanatok alatt átfutott az agyamon, hogy a fák elég messze vannak, a szél sem fúj, levél, termés, ilyesmi nem nagyon lehet, akkor ez egy méhecske lesz. Még meg is sajnáltam egy pillanatra, hogy most mit élhet át, majd óvatosan kiszedtem a hajamból és hirtelen feldobtam a magasba, mielőtt beleharap az ujjamba. Büszke voltam magamra, hogy ilyen higgadtan letudtam ezt a dolgot és futottam tovább.

Pár lépés után viszont zümmögésre lettem figyelmes. Ismét a másodperc tizedrésze alatt átfutott az agyamon, hogy ezt a zümmögést valószínűleg nem madarak adják ki, akik néha elszállnak a fejem felett, ahogy az is biztos, hogy igencsak hangos, ha már a fülhallgató muzsikája ellenére is kiválóan hallom. És ha már hangos, akkor minden esély megvan rá, hogy nem csak egy kóbor rovartól származik (szoktam így agyalgatni, mint egy csekélyértelmű medvebocs).

Hátranéztem, és azonnal Micimackó bőrében éreztem magam! Nem akarok hülyeséget mondani, mert nem volt időm megszámolni őket, de közel hatvan méh igyekezett a nyomomba érni, gondolom nem azért, hogy versenyezzünk, és a győztes viheti a mézet! Úgy mértem fel, hogy elég jó eséllyel hamarosan le is hagyhatnának, már ha ez volna a céljuk.

Talán meghallották a hajamba gabalyodott méh sikolyát, és társuk segítségére siettek? Vagy látták milyen gorombán dobom el a pajtásukat és ettől felbőszültek? Nem tudom, de mikor felfogtam, hogy mi készül kialakulni, úgy megugrottam, mint egy macska, aki verebet akar fogni. Gyorsan megsejtettem viszont, hogy akármilyen jó futó is lennék, képtelenség, hogy lehagyjam őket. Az volt a mázlim, hogy - a hőségre és a kihalt tájra tekintettel, hisz ott voltam, ahol már csak a méh jár - már korábban levetettem a pólómat és a nadrágom korcába tűztem. Most gyorsan kikaptam onnan és miközben iszkoltam, mint egy riadt vadló, a fejem felett csapkodtam a pólómmal, akárcsak lasszó lenne a kezemben. Úgy száz méter után kezdtem lassítani, mert már nem is bírtam volna az iramot, és mert úgy véltem, sikerült megszabadulnom tőlük.

Óvatosan hátranéztem és megnyugodtam, hogy elmúlt a veszély. Visszafelé már a töltés aljában futottam, ami kissé bokatörő, de nem mertem volna újra keresztülgázolni a méhfelhőn, bár fogalmam sincs, hogy ilyenkor mit gondolnak ezek az okos rovarok, hogy alulmaradtak. Lehet, hogy várnak, hátha visszamegyek, lehet, hogy csak ennyi volt a céljuk, hogy elzavarjanak, mindenesetre nem akartam megkérdezni tőlük.

Egész úton azon gondolkodtam, hogy a töltésen számtalan futó, de sokszor biciklis gyerekek próbálnak kikapcsolódni, a várostól megszabadulva a természetben feltöltődni. Szabad ilyen veszélynek kitenni őket? Vagy az a hibás, aki arra megy, hisz van kint tábla, hogy "Vigyázz", de hogy kell vigyázni?

Erre még nem jöttem rá.

Másnap visszamentem a helyszínre, hogy készítsek néhány fotót illusztrációként, de meglepetésemre eltűnt a tábla, eltűntek a méhek is. Két hatalmas farkaskutya hűsölt a kaptárok helyén, úgyhogy megállás nélkül továbbmentem, mielőtt velük is összetűzésbe kerülök.