A gond ott
kezdődött, hogy elvakított bennünket a kertmozi különlegesség, hiszen az idejét
sem tudjuk, mikor voltunk utoljára szabadtéri moziban, és ezért nem néztünk
utána, hogy valójában, milyen filmre is váltunk jegyet. Annyit tudtunk, hogy
egy feliratos, spanyol vígjáték és mivel hétköznap játszották, egyértelmű volt,
hogy a 12 éves lányukkal együtt megyünk.
A helyszínen
derült csak ki, hogy a film megtekintése 16 éven felülieknek ajánlott, hiszen
egy argentin-spanyol alkotásról van szó, melyhez Almodovarnak is köze van. Ekkor
már késő volt, hogy változtassunk a család összetételén, gondoltam majd a
kritikus jeleneteknél befogom a lányom szemét, annyira meg még nem tud
spanyolul, hogy hallás után megértse, mit mondanak. A baj csak az volt, hogy a kritikus
jelenetek a film 122 percéből kb. 100 percben jelen voltak és sokszor olyan
hirtelen követték egymást, hogy inkább le sem vettem Tami szeméről a
tenyerem.
A film címe
nagyon érdekesnek és bizalomgerjesztőnek tűnt: Eszeveszett mesék, de mikor véget
ért a film, kissé feldúlva, zavartan nevetgélve próbáltam visszatérni a
valóságba. Első olvasatra azt a következtetést vontam le, hogy ez a film a különböző
halálnemeket hívatott bemutatni, össze nem illő jeleneteken keresztül. Persze
ez csak egy nagyon egyszerű magyarázata lenne, hiszen a válogatott gyilkosságok
mind annyi – fekete - humorral voltak fűszerezve, olyan árnyalatnyi bájjal és
olyan választékosan, hogy el sem tudom képzelni, milyen élet inspirál ilyen
képzelőerőt.
Hihetetlenül
eredeti volt mindegyik halálnem, hol nagyon morbid, bizarr, és a köré épített
történet pedig olyan érdekes és izgalmas, hogy lenyűgözött, szinte le sem
tudtam venni a szemem a vászonról. Mert akár mi is lehettünk volna ott, vagy
azok. Sokaknak ismerős lehet az a szituáció, amikor egyszerűen elborítja agyát
a düh, nem képes kontrollálni tetteit. A dialógusok messze elmaradtak ugyan a
látványvilágtól, de szorosan összetartoztak.
Tulajdonképpen hat, mindenben eltérő, köszönő viszonyban sem lévő történet tartotta fogva a
nézőt, melyek bár nagyon különböztek, mégis egységet alkottak. A főszereplőket némi felvezető után olyan helyzetben találjuk, ahonnan - úgy érzik - nincs visszaút. A történetek közben a nézőnek nincs ideje igazságot szolgáltatni, egyik vagy a
másik oldalra állni. Nem mindig egyértelmű eldönteni a morális kérdésekkel
vívódó vagy politikai harcot vívó főszereplő igazát vagy igazságtalanságát.
Egy-egy történet számos problémát felvet, kezdve a pénzzel kiváltható
felelősségvállalástól, a korrupción, a gazdagok sérthetetlenségén, az igazát
bebizonyítani képtelen közember küzdelmén keresztül a bürokrácia önkényéig, az
önérzetében többszörösen megsértett kispolgár hatalomra jutásának
következményéig, a személyes bosszú és megaláztatás kontrollálatlan kitöréséig.
Képtelen mégis
valóságos szituációk kerültek górcső alá, hívták fel a figyelmet arra, hogy a
mai társadalom, a környezetünk milyen nem élhető világgá kezd válni. Mindezt egy
argentin rendező, Damian Szifron szemén keresztül láthatjuk ebben a filmben, ahol
a szemet szemért, fogat fogért elv érvényesül, kíméletlen, naturális képi
megjelenéssel, ahogy kegyetlenül az arcukba vágja, és mi képtelenek vagyunk
elfordítani a fejünket.
