Szülői értekezlet

„Színház az egész világ.

És színész benne minden férfi és nő.”

Shakespeare

Már nagyon régen voltam szülői értekezleten! Nem azért, mert nincs gyerekem, vagy mert bojkottálom az iskolai összejöveteleket, hanem mert mi olyan iskolába járunk, ahol nem szülői értekezlet, hanem szülői est van.

Ez már nevében is másképp hangzik és a kivitelezés is rendhagyó. Itt süti van az osztályterem közepén, amit a szülők körbeülnek és bár az osztálytanító vezeti a beszélgetést, amely a gyerekekről, az iskoláról és a feladatokról szól, a hangsúly a kötetlen beszélgetésen van.

Tegnap viszont sikerült visszautaznom szüleim idejébe, abba a letűntnek látszó, tekintélyelvű korba, ami tulajdonképpen a mai napig létezik minden egyes állami iskolában. Sőt! Hallomásokból tudom, hogy a régmúlt időket még fokozni is tudják.

Ha tényleg a gyerekemről lett volna szó, akkor nagyon, nagyon rosszul éreztem volna magam ebben az egyszínű, egyfelé néző, rácsos ablakú teremben, ahol a középpontban a zöld tábla és az előtte vergődő tanár játszotta a főszerepet, de szerencsére, csak egy színházi előadás közepébe csöppentem, így fesztelenül nevetgélhettem.

Az Alterra Zsinagóga adott otthont a Füge Produkció, Szülői értekezlet című előadásának. A rendezvényszervező, nevéből adódóan, általában a Zsinagógában mutatja be a különböző társulatok darabjait, de most rendhagyó módon a helyszín valóban egy iskola volt, ahol zsúfolásig megtöltöttünk egy termet, mi a nézőközönség, kik egyúttal a szülőket is „játszottuk”.

Miután bejött Ildikó néni, az osztályfőnök, (Stefanovics Angéla), felíratta velünk egy papírra a nevünket, hogy senki se lógjon ki a sorból. Természetesen hamarosan kiderült, hogy nem minden szülő néző, van közöttünk „hivatásos” anyuka és apuka is. Minderre szép fokozatosan derült fény.

Kezdetben egyszemélyes társulat volt, ahol a tanító néni előadta, hogy milyen elképzelései vannak a közelgő ünnep osztályszintű megvalósítására. Majd egyesével bevonta néhány gyermek anyukáját, apukáját, attól függően, ki volt jelen. Ettől a közvetlenségtől sikerült nekem is annyira beleélnem magam a történésekbe, hogy többször jelentkezni akartam, hogy hozzászóljak a témához.

Szerencsére az utolsó pillanatban sikerült visszafognom magam, bár nem vagyok meggyőződve róla, hogy a színészek, vagyis a tanító néni ne tudta volna kellőképpen kezelni egy túlbuzgó néző kifakadásait, beleépítve a játékába, de erre nem került sor.

Annyira valósághű volt az előadás, hogy néha még nevetni se mertem, nehogy a hozzám legközelebb ülő szülő megsértődjön.

A fő téma az anyák napi műsor rendhagyó vagy nem rendhagyó kivitelezése volt. A tanító néni várta az ötleteket az ősöktől, miközben neki már volt egy elképzelése az egészről és nem szerette volna, ha ez másképp alakul. Ehhez viszont meg kellett nyernie a szülőket, hogy értsenek vele egyet. Ezt nagyon ügyesen tette. A különböző hangulatingadozásait már-már beteges mivoltában kifejezve igyekezett a jelenlévőket meggyőzni, vagy a felelősséget rájuk hárítani, és önmagát hol áldozatként, hol egy érzékeny diktátorként beállítani.

A szülők gyönyörűen jelképezték a társadalmi létra különböző fokain álló polgárok és vezetők természetbeli különbözőségeit, illetve azokat a főbb jellemtípusokat, melyek egy-egy közösségben leginkább először szembetűnnek.

Ezért volt itt a jó kiállású, magas, határozottnak látszó politikai vezető apuka (Nényei Pál), kinek határozottsága a múltból táplálkozott, mikor is egy elnyomott és kisebbségbe taszított, sok megaláztatásban részesült gyerekkorra derült fény.

Jelen volt a mindenkihez kedves és látszólag alkalmazkodó, a kellő pillanatban köpönyeget forgató, túlbuzgó anyuka (Urbanovits Krisztina), ki bármi áron megvédi csúfolásnak kitett duci kislányát, nem riadva vissza a sztereotip megjegyzésektől, a személyeskedéstől, a közhelyektől és a csúnya beszédtől sem.

A szülők között ült az elnyomott, ügyetlen apuka is (Dióssi Gábor), aki először volt jelen a szülői értekezleten és aki már hangszínében sem akart kitűnni a többiek közül, ő csak mint csendes megfigyelő vett részt, szinte elnézést kérve a jelenlétéért, mégis sokat mondva vagy inkább suttogva emelt szót a változások ellen. Folyamatosan jegyzetelt, hogy kórházban lévő feleségének be tudjon számolni minden egyes elhangzott szóról és aki felhívja a figyelmet beteges gyermekére, nehogy bármiféle atrocitás is érje őt, főleg fizikai síkon.

És itt volt még az az anyuka is (Szabó Borbála), aki szinte csak azért volt jelen, hogy ellent tudjon mondani a másik anyukának, hogy feje tetejére állíthassa és megkérdőjelezhesse mások mondanivalóját, hogy kiboríthassák a táskáját és hogy fény derüljön néhány szégyellnivaló tettre.

A főbb típusok mellett még volt pár anyuka, apuka – egyiküket a rendező, Végh Zsolt alakított -, akik színesítették a műsort, és némelyikről nehezen lehetett csak eldönteni, hogy vajon tényleg a darabhoz tartozik-e, vagy csak egy néző, akinek van egy hasonló korú gyereke és összekeverte az időpontokat.

Ez a spontánság talán abból is adódott, hogy a darab résztvevői közül nem mindenki volt színész. Mint később megtudtam Szabó Borbála írta a darabot, Nényei Pál pedig valójában tanár.

A tanító néni pedig vergődött, hogy az igazát érvényesítse, még pedig visszafogottságában is parádés mondatokkal, arckifejezésekkel és mozdulatokkal. Az állandó sértődöttség még akkor is halványan látható volt az arcán, mikor éppen örült, és mikor feladta a küzdelmet a szülőkkel szemben, és látványosan kivonult a teremből. A semmitmondó ürességet, amit hagyott maga után, nehezen lehetett betölteniük a többieknek, néha át is suhant a termen, szinte észrevétlenül, hogy ezt igazán lehetetlenné tegye. A műsor vége felé természetesen kibújt a szög a zsákból, nagy meglepetést okozva az osztályteremben, de még nagyobb eredményt elérve.

Egész társadalmunk leképezése volt ez egy letűnt kor sziluettjén keresztül, a frusztrált szülők még frusztráltabb gyerekein át egy olyan kor felé, amiből semmi jó sem sülhet ki, ha nem történik változás.

És mi csak ültünk az iskolapadokban, mint szülők, kapkodtuk a fejünket a megszólalók között és azt gondoltuk, hogy a gyerekünk idejár, a harmadik bébe és a tanító néni megbolondult, jobb lesz csendben maradni...

A fotókat Révész Róbert készítette.