A hajó kifutott a kikötőből. Vera haját megkócolta a
szél, ahogy állt a fedélzeten és igyekezett minél több részletet az
emlékezetébe vésni az öböl szépségéből. Nagyon szerette a tenger sós illatát, a
mólónál nyüzsgő emberi forgatagot, ahogy egyik hajós odakiált a másiknak.
Vera sosem hitte, hogy egyedül nekivág ennek az
útnak. Sokáig tartott attól, hogy nem lesz képes legyőzni a félelmét az
ismeretlentől, de amikor elérkezettnek látta az időt, egy percet sem
tétlenkedett.
Már hajnalban kiállt a kikötőbe, és az érkező hajóskapitányokat
kérdezgette, ki az, aki a legtávolabb megy, a leghamarabb indul és persze
hajlandó őt elvinni magával, anélkül, hogy bármit is fizetne, viszont a
segítségét minden esetben felajánlotta.
Ez volt a negyedik hajó, amire így stopposként
felkéredzkedett, és ez volt a harmadik ország, ahonnan ismét felkerekedett,
hogy az ismeretlenbe menjen. Már rég nem volt félelemérzete, ami eléggé
félelmetes volt az emberek szemében, de őt olyan magabiztossággal töltötte el,
hogy meg sem kísérelték átverni, bántani, kihasználni. Azért ő is igyekezett
mindig olyan kapitányt választani, aki valamilyen szinten valóban segítségre
szorult, mint például a legújabb hajóstársa, Teo.
Teo majdnem 80 éves volt, és bár tapasztalt hajós,
szikkadt teste egyre nehezebben viselte a hajóslét megpróbáltatásait. Feleségét
már rég elvesztette, magányosan hajókázott látszólag cél nélkül, de mint az
később kiderült, minden iránynak megvolt a maga oka.
A fiatalságát élte újra. Feleségével bejárták az
egész Földközi-tengert, a kedvenc városoknál kikötve, a tenger közepén
halászva, melyet egy vaskos Napló is bizonyított. Teo nagyon megszerette Verát és a lány is egyre inkább a bizalmába avatta a nagypapakorú férfit.
Amikor pedig Teo megengedte neki, hogy beleolvasson a
feljegyzéseibe, a látszólagos kuszaságnak megteremtődött az értelme, Vera pedig alig bírt megbirkózni a könnyeivel, mikor Teo mélyen ülő kék szemébe nézett.
Egyik nap Teo az északi szélesség 40, a keleti
hosszúság 5 fokánál kérte a lányt, hogy állítsa le a motort. Vera furcsállta ezt
a kérést és nagyon nem is értett vele egyet, mivel erős vihar közeledett feléjük.
Kérte Teot, hogy menjenek tovább, mert ha 20 csomóval haladnak, akkor hamarosan
elérik azt a kis szigetet, ahol meg tudnak bújni az égiháború elől.
Teo nem engedett, döntése véglegesnek bizonyult, de
megnyugtatta a lányt, hogy a hajója nagyon stramm, nem lesz semmi baj, ki fogja
bírni a felhőszakadást, bármilyen erős széllökések is kapják el. Így Vera a
megadott ponton leállította a motort.
Vártak. Ültek az árboc mellett és míg Vera egyre
aggodalmasabban, Teo egyre derűsebben szemlélte a sötétedő eget. A Nap kezdett
eltűnni a horizonton, előbb narancssárgán, majd lilán, végül haragoskék
színben bukott le az egyre jobban hullámzó tengerszint alá. A szél is egyre inkább
feltámadt, néha olyan élesen vágott az ember arcába, hogy már fájt. Aztán
elkezdett esni. Teo felállt, mintha azt szerette volna, hogy testének minden
porcikáját érjék a hideg esőcseppek. És mosolygott. Vera nem bírta tovább,
könyörgött, hogy menjenek be a kajütbe.
- Nem! – kiáltotta túl a szelet Teo, majd hozzátette
– én maradok, te csak menj.
Vera nem akarta otthagyni az imbolygó fedélzeten
egyre jobban dülöngélő barátját, de egy idő után fel kellett adnia, már a
szemét sem bírta nyitva tartani.
Hasra vetette magát az ágyon és újra félni kezdett.
De most ez a félelem nem olyan volt, mint régen. Nem magát, hanem Teot féltette.
Tudta, hogy nem bolondult meg az öreg, de nem értette, hogy mi lelte. Elővette
a Naplót, és a 18 évvel ezelőtti mai naphoz lapozott.
„40°23'45.7"N
5°07'29.4"E Utolért minket a vihar. Már csak két mérföld
választott el bennünket az oltalmat adó szigettől, de a főárboc elszabadult és
Lucia a tengerbe zuhant…”
Vera felrohant a fedélzetre és miközben a hidegtől
reszketett, homlokán kövér izzadságcseppek jelentek meg.
- Matteo! – ordította sírástól küszködő hangon, de
csak az árboc ritmusos csapódását hallotta, ahogy a kormányhoz ütődik…
