Bounty

Az ismert színész, Omar Sy ismét egy fantasztikus filmben bizonyított és igencsak eltérő karaktert kellett megformálnia, mint az Életrevalókban. Nagyon nem is kellett eljátszania, mert pont olyan volt, mintha a saját életét alakította volna el, ráadásul mind a gyerek, mind a felnőttkorát… egyszerre.

Hogy világos legyek, előre kell vetítetnem pár dolgot.

Először is, hogy a Yao utazásáról beszélek, ami egy francia, szenegáli film, melyben egy elismert színészről, Seydou Tall-ról van benne szó, aki az életrajzi könyve népszerűsítése céljából Szenegál fővárosába, Dakarba utazik.

Kapunk néhány morzsát a francia, elvált apa életéből, mely előrevetíti, hogy az író, hogyan viszonyul a gyerekek felé illetve, milyen magánéleti válságban sínylődik, melynek feldolgozása és megoldása is az út részévé válik.

A másik oldalon pedig ott van Yao (Lionel Louis Base), egy szenegáli kisfiú, aki rajong Tall-ért, a könyvét már salátává olvasta, jó ebben segítettek számára a kecskék is és mindent beáldoz azért, hogy találkozhasson a híres színésszel. Nem érdekli a szülők haragja, sem az iskolai fenyegetettség, bár fogalma sincs, hogy mit vár ettől a kiruccanástól, de semmiképpen sem akarja elszalasztani a találkozást, csakhogy egy aláírással gazdagabb lehessen.

Aztán ez a váratlan találkozás mindkettőjük életét megváltoztatja. A hasonlóság feltűnő, Tall magát látja viszont a gyerekben, bár ő még soha sem járt a szülőföldjén, de úgy érzi, hogy ilyesmi lett volna, ha itt marad. A fiú pedig felnéz az elismert színészre, egyre több információt tud meg tőle az életéről, bár nagyon bátortalanul kíváncsiskodik, viszont a tanácsokkal nem fukarkodik.

A színész is kezdi felfedezni az ottani élet lelassult és más erkölcsökkel működő világát, egyre inkább elfogadja és magáévá teszi azokat a szabályokat, melyek eddig ismeretlenek voltak a számára és bár nem jut el szülővárosába, nagyon közel jár hozzá és a több napos úton olyan értékekre tesz szert, mint becsület, őszinteség és a másik elfogadása.

Teljesen más értékrendet tapasztal, mint a francia nagyvárosban. Először kissé idegenül fogadja a furcsa viselkedéseket, a földön térdeplő imádkozó embereket, akik megbénítják a közlekedést, de ez az ismeretlen a mélyben nagyon is ismerős a számára. A rendhez és tisztasághoz szokott szeme lassan megszokja a káosznak tűnő környezetet, ahol a busz akkor indul, ha megtelik, a szállodában pedig egy ágy jut két személynek. A bérelt autó által felkavart sivatagi por, ami eleinte elködösíti a tekintetét, egyre természetesebbé válik, megszokottá, és már látja, hogy a sértés nem az, ha nem fizetsz a fuvarért, hanem az, ha nem ülsz le az ismeretlen vendéglátó által készített vacsorát elkölteni, hisz a tiszteletedre megöltek egy állatot! Minden viszonyítás kérdése.

A film végére eljutunk valahová, pedig csak pár száz kilométert teszünk meg Afrikában, de szellemben sokkal többet. Látjuk, ahogy a szülők megbocsátanak elkóborolt gyereküknek, ahogy a jósnő a tengerparton vázolja egy idegen embernek, hogy mi is az ő igazi feladata, és ahogy valahogy minden a helyére kerül, pedig alig mozdult meg valami. Látszólag. De belül, a lélek fellobban és az unalmasnak tűnő párbeszédek, a vánszorgásnak ható tempó olyan érzetet kelt, mintha a világot váltanánk meg, vagy legalábbis a saját világunkat tennénk a helyére.

A Bounty szeletben a kókusz is kezd csokivá alakulni, és terveket szőni, hogy mi is az igazán fontos az életben. Hogy miért szükséges ismernünk a származásunkat, a gyökereinket, hogy mit jelent a család, és hogy ha az ember akarja, ebbe a családba nagyon sokan beletartozhatnak, csak el kell fogadni a másikat, nem megváltoztatni, hanem tolerálni, a kultúrájukat megismerni és ehhez a tudáshoz minden leszármazottnak joga van. 

Igaza van annak is, aki kicsit unalmasnak tartja a filmbeli látványt, mikor csak görgeti a szél a homokot, és egy nyavalyás antilop sem szalad át az úton nyomában egy vérengző oroszlánnal, amikor a tenger hullámzik és egy apró delfin sem képes kiugrani a habokból, vagy mikor ülünk a lovas kocsin és a ló nem botlik meg legalább egy icipicit. Amikor tulajdonképpen nem történik semmi. Uncsi, de csak annak, aki nem lát mindezek mögé. Mert szerintem mindez ott van. Én legalábbis láttam. És még sok minden mást is.