Három férfi a padon

Már megint rágyújtott. Mást sem csinál, csak füstöl ész nélkül. Nincs tekintettel senkire. Most legalább szabadtéren vagyunk, de ha a kávézóban lennénk, akkor is meggyújtaná. Egyiket a másik után. Ami a legrosszabb benne, hogy ilyenkor meg sem szólal és hozzászólni sem érdemes, mert annyira élvezi a kátrány ízét és a füst szagát, hogy másra sem tud figyelni, csak erre koncentrál. Ezen már mások is kiakadtak, de ő is tudja, csak egy dologra tud egyszerre figyelni. Azért nem láncdohányos, mert ha befejezi a cigizést és hozzákezd valamihez, akkor azt is addig csinálja, míg be nem fejezi. Ráadásul állandóan mozgásban van, kész csoda, hogy bírja a tüdeje, meg a szíve a megerőltetéseket ennyi nikotin mellett.

A múltkor mesélte, hogy próbálta cigivel a szájában megkötni a nyakkendőjét, de egyszerűen képtelen volt rá. Miközben a nyakkendőt sem sikerült megkötnie, cigizni sem tudott, minduntalan kiesett a szájából, a nyakkendő meg csomóban lógott a nyakán, mint egy görcs. A felesége meg is fogta a végét, mikor meglátta, mit művel és felemelte, mintha felakasztaná. Jót röhögtünk. Van humora Annácskának.

Egyébként ez a másik szenvedélye, ha annak lehet nevezni. Nyakkendő nélkül nem megy sehová, se sétálni – mert szeret mozogni, mondjuk nincs is rajta túl sok felesleg -, se boltba, bár oda inkább a felesége jár, ő maximum az újságoshoz ugrik le, de otthon sincs szívesen e ruhadarab nélkül. A múltkor, mikor felugrottam hozzá, köntösben nyitott ajtót, korán volt még, de a nyakkendő már tökéletesen megkötve bukkant ki a mellén a köntös alól.

Hármunk közül Guszti a művészi alkat. Zongorázni is tud, bár sosem mélyedt el benne, de mint műkedvelő nagyon ügyes. Hegedűt is láttam a lakásában, bár használni még nem hallottam, de biztos nem véletlen, hogy ott van, majd megkérdezem.

És a tollat is jól forgatja, mert ha nem cigizik, akkor figyel, figyeli a körülötte lévő dolgokat és remekül meg is tudja örökíteni az írásaiban.

Pocok az igazi mesélő, de ő csak szóban, képtelenség lenne annyi történetet lejegyezni, mint amennyit előad. Andersennek is hívják az ismerősei, meglehet, hogy sokszor azért annyira hihetetlenek ezek a históriák, mert csak mesék, kitalációk, gondolom a Pocok becenév sem véletlen. Mindegy is, hogy mi az igazságalapja a sztorijainak, mert a többségük rendkívül szórakoztató és vicces. Már ha először hallja az ember, mert sajnos sokszor ismétli önmagát, de akárhányszor is mondja el ugyanazt a történetet, mindig ugyanúgy fogalmaz a legapróbb részletekig, ami ambivalens, hogyha ennyire jó a memóriája, hogy felejtheti el, hogy már előadta?

Guszti mondta is, hogy le fogja jegyezni őket, de képtelen olyan gyorsan írni, mint ahogy Pocok beszél, márpedig ezt szóról szóra kell lejegyezni, mert maga a történet váza semmitmondó lenne Pocok szóhasználatai, különleges mondatszerkezetei nélkül. A legviccesebb az, hogy leginkább őt szórakoztatja a cselekmény, és ez a derű úgy magával tudja ragadni a közönségét, hogy aki belehallgat, biztos megvárja a végét. Érdemes is, mert minden eszmefuttatásának van némi tanulsága is.

Hármunk közül szerintem ő a legbölcsebb közöttünk, rengeteg kalandon átesett, még ha nem is voltak ezek a kalandok annyira szórakoztatóak és magávalragadóak, mint azt utólag tálalja, de mindig leszűrhetünk belőle valami mély konklúziót, amin a későbbiekben elrágódhatunk.

Tényleg csak akkor hallgat el, amikor eszik, mert azt nagyon szeret. Imádja a zsíros ételeket, amitől Guszti és az én gyomrom is felfordul, na jó az illatuk nem rossz, tán még meg is kóstolnánk, de akkora mennyiségben fogyasztva, ahogy ő teszi, nem csoda, hogy így elhízott. Már a szeme sem látszódik, mikor nevet, csak egy vékony csík, mint mikor rosszul húzzuk le a redőnyt, és bevilágít a résen a kinti napsütés. És persze, mert mindig nehéz a gyomra, a mozgás sem esik jól neki, így ő is elzsírosodott, amit már a lába sem tolerál. Kellett is neki egy harmadik pótláb, amiről szintén órákig mesélt, hogy honnan szerezte, milyen nagy becsben tartja és sosem akar megválni tőle, mert ülés közben is jó támaszkodni rá. De ugyanilyen eszmefuttatást folytatott a bőrszíjas karórájának történetéről is, szóval a végtelenségig tudja fokozni a szócséplést.

Guszti feleségét mindketten imádtuk, de ha nem volt jelen, azért őt is illettük csípős szavakkal, főleg, mikor felfedeztük, hogy Guszti egyik inggombja ugyan leszakadt, de a cérnát valaki átkötötte a gomblyukon, hogy ne nyíljon szét. Biztosak voltunk benne, hogy Guszti egyedül, egy kézzel nem tehette meg ezt a bravúrt és aztán bevallotta, hogy Panka volt, mert a férjecskéje elhagyta azt a gombot és hirtelen, indulás előtt tíz perccel már nem találtak az inghez és öltönyhöz illő darabot.

Ebből a szempontból vagyis az öltözködés aspektusából én lógok ki leginkább a sorból. Lehet, hogy azért is lettem igénytelenebb a megjelenésemmel kapcsolatban, mert már nincs mellettem az a társ, aki erre mindig figyelt, vagy figyelmeztetett, ha valami nem stimmelt. Arra azért ügyelek, hogy mindig tiszta ruhában jelenjek meg, például ma reggel nem is vettem fel a zakómat, mert láttam rajta egy foltot, amit valószínűleg a tegnap esti étkezésnél szereztem a Kisüsti vendéglőben.

Gyorsan magamra kaptam ezt a kabátot, ami teljesen megfelelt a kényelmemnek és a hűvösebb hőmérsékletnek, bár lehet, hogy nem annyira elegáns, mint a pecsétes zakóm. Az ingem viszont elég gyűrötten került rám, de már nem bajlódtam vele, inkább nem gombolom ki a kabátot. Ami viszont nem maradhat el, az a kalapom. Jucikámtól kaptam a 30. házassági évfordulónkra. Még ha hétágra is süt a Nap, akkor is magammal hozom, fogom a kezemben, ha már túl meleg a fejemen, bár haj már nem sok van rajta, ami még melegíthetne.

Jól megöregedtünk mindhárman. Őszen, dekoncentráltan vagy szószátyárul túlvezérelve, de barátok maradtunk. Mindig is elfogadtuk a másikat olyannak, amilyen és bár az évek során mindenki sokat változott, a sok csapás, ami ért bennünket, megváltoztatott, de sosem róttuk fel egymásnak. Kicsit beletörődve, elnézően, sokszor röhögve a másikon, de elfogadtuk, hogy állandóan változunk, és nincs ebben semmi baj, senkinek sem esik nehezére elviselni a másikat.

Örülünk, ha heti három alkalommal sikerül kiülni a parkba, főleg, ha a kedvenc padunkra, ahonnan jól belátható a környék, vagy együtt elmenni vacsorázni, vagy csak egy fröccsöt meginni a közeli Kiskakasban.

Szívesen hallgatjuk Pocok meséit, ha Guszti nem cigarettázik, akkor kifejti kritikus megjegyzéseit mindennel kapcsolatban. Én pedig igyekszem elengedni a múltat, hogy ne egy komor vénember legyen belőlem.

1965. július

Egy szabad lelkű bengáli cica

Óriás nem egy ismeretlen helyről érkezett hozzánk – nálunk született. Mi láttuk, sőt figyeltük, mikor nyitja ki a szemét először, hogy rácsodálkozzon az általunk nyújtott világra. Az anyukája is féltőn vigyázta, nevelte, tanította, akárcsak a testvéreit, de tudta, hogy míg itt van velünk, addig nem érheti baj. Vigyáztunk rá, ahogy csak tudtunk és megtanítottuk bízni az emberben, akitől nem csak ennivalót kap, hanem szeretetet, gondoskodást és szabadságot, amire rendkívül nagy igénye volt.

Sokáig csak mellettünk mozgott, de ahogy nőtt, úgy nőtt az igénye a térre is. Ekkor megmutattuk neki a kinti világot, a hatalmas udvart, ami egy darabig elégnek bizonyult. Mindent elkövettünk, hogy ne kívánkozzon messzebb, de a macskák természetét nem lehet kordában tartani, főleg ha az bengáli.

A négy cica közül Óriással sikerült egy olyan köteléket kialakítanom, ami különleges volt és csak a miénk. Kereste a társaságom, akár csak én az övét. Ez a kapcsolat közöttünk nagyon erős volt, amit nem tudott elszakítani a játék hevében kapott mély karmolás, vagy amikor hiába könyörögtem neki, hogy ugorjon fel az ölembe, hogy megsimogathassam, ő pedig úgy nézett rám, mintha most látna először.

Nem tudtam rá haragudni. Hisz szabad volt, szabadon tehetett bármit, amit csak akart és én csak örültem, mikor találkozott a kívánságunk. Szerencsére nem ritkán.

Óriást nem véletlenül hívták Óriásnak. Nem csak termetében vagy küllemében volt nagy – hanem abban is, ahogyan betöltötte melegséggel az otthont, az udvart, az egész teret, a mindennapokat. Ő nem "csak" egy cica volt. Ő társ volt, aki szabadságra született, de mindig hazatalált.

Minden nap, amikor munka után hazaérkeztem, ő ott volt. Sejtette, mikor érkezem, mikor kezdek már aggódni és hallotta is, ha hívom, többnyire a közelben tartózkodott. A saját ritmusa szerint járt-kelt a környéken, de mindig tudta, hol az otthona és vagy már kicsit korábban vagy nem sokkal utánam megérkezett, mert érezte, hogy én akkor vagyok boldog, ha ő is ott van és együtt lehetünk, még ha nem is egymással foglalkozunk.

Este már nem engedtem ki. Nem is igényelte, elfáradt az egész napos kóborlás után, jóllakott a vacsorával és sokszor feljött a hálószobába és az ágyamban aludta végig az éjszakát. Na jó, néha jött egy kis simogatásért, mikor érezte, hogy nem vagyok REM fázisban, de ez nekem is jól esett, hogy megbizonyosodhattam róla, ott van a közelemben. Reggel mikor felébredtem és felültem az ágyban, első dolga volt az ölembe telepedni. Alig fért el, lelógott mindenfelé, mégsem esett le, biztonságban érezte magát, kapaszkodnia sem kellett. Ilyenkor szerettem a nyakát simogatni, hogy érezzem dorombol, mert hallani nem lehetett. Nagyon halkan dorombolt, sokáig azt hittem, hogy nem is tud, de aztán egyszer megéreztem a nyakán, hogy dehogynem, de ezt sem veri nagy dobra.

Ha nem velem aludt, akkor odalent az ablakban a neki készített párnán helyezkedett el. Hanyatt, lábait szétdobva, amit ha észrevettünk, képtelenség volt érintés nélkül elmenni mellette, meg kellett simogatni a hasát.

Sokszor sétált velem az udvaron, hűséges társként, mint egy kutyus, csendes jelenlétével emlékeztetve arra, hogy a legfontosabb dolgok nem harsányak. Többször találkoztam vele a kukoricaföldön, mikor a kutyát sétáltattam, hogy aztán a kibővült csapat együtt jöjjön haza. Féltettem ilyenkor nagyon. Nehogy megijedjen valamitől, valakitől és elszaladjon, de bíztam benne, hogy tudja mit csinál, ahogy ő is bízott bennem.

Aztán jött egy nap, amikor nem jött haza. Hívtam. Kerestem. Vártam. Végigjártam az útszélét, ha baleset érte, mihamarabb megtaláljam, de nem volt sehol. Ekkor már arra gondoltam, hogy felkapta valaki és erőszakkal elvitte, de tudtam jól, hogy az utcán még nekem sem engedi, hogy felvegyem és nagyon veszélyes tud lenni, ha kiereszti a karmait.

Próbáltam hinni, hogy csak kalandozik még egy kicsit, és reggel újra ott lesz a megszokott helyén az ablakban. De nem volt.

Egész nap ő járt a fejemben és szuggeráltam, hogy ha hazaérek, már otthon lesz. Nem volt. Megint körbejártam a környéket és késő este a szomszéd szólt, hogy ő látott egy cicát heverni nem messze tőlünk. Éreztem, hogy ő az, de meg kellett bizonyosodnom róla.

Hazahoztam az élettelen testét. Már jóideje ott feküdhetett, közben az eső is esett, vizes volt a bundája és nagyon puha a szőre, mikor felemeltem. Nem tudom, mi történt vele, de mindegy is.

A világ egyik legszerethetőbb lénye nem mozdult, nem nézett rám azzal a kihívó tekintetével, végképp elcsendesedett. A dorombolása már csak emlék, a puha tappancsai nyoma már csak a szívemben hagy lenyomatot.

Óriás szabad volt, mint a szél, de míg a szél nyomtalanul tovaillan, ő, a mindennapi jelenléte, ragaszkodása, önállósága és gyengédsége mindörökre a velem marad. Ő nem "csak egy macska" volt. Ő egy barát volt, aki ha kellett megnevettetett, akiről gondoskodhattam, ha szüksége volt rá, aki megvigasztalt, ha erre nekem volt szükségem. Vagy, aki csak ott volt az óriási szívével a közelemben, hogy ne hiányozzon semmi más.

Most viszont hiányzik. Nagyon.

2025.07.08-2023.04.10