Nagy terveink voltak szombat éjszakára. Erre a napra főleg Anti készült, már egy hónappal korábban elkezdte növeszteni a szakállát, hogy dobogós helyet érhessen el a Bajusz Partyn. Én nem repestem a boldogságtól, ahogy egyre szúrósabbá vált a pihés bőre, a szőrzet mindinkább eluralkodott a szája körül, hogy már csak egy vékony csík jelezte, hol is kéne megcsókolnom, de elviseltem, bár azzal a kikötéssel, hogy a nagy nap éjjelén teljesen megszabadul tőle és végre kedvemre puszilgathatom.
Akkor fúlt kudarcba ez a tervünk, mikor megnéztük a neten a programot, hogy mikorra is kell odaérnünk. Már el sem indultunk, mert időközben módosították a belépési feltételeket: csak elővételben váltott jeggyel lehetett részt venni a zártkörű eseményen, mely jegyeket gyorsan el is kapkodták. Ja, és farsang is párosult az eseményhez, ami nagyban fokozta volna számomra az élvezeti értéket, hogy ne csak a férfiak legyenek középpontban, de persze erről is lemaradtunk. Azért nem estünk kétségbe, hanem a mozik műsorát tanulmányoztuk. Csak egy olyan film akadt, melyet érdemesnek találtunk arra, hogy másfél óráig lekösse figyelmünket. Egy finn film, a
Szerelmek Háza.
Még parkolót kerestünk, mikor a film elkezdődött, de egy szempillantás alatt megvettük a jegyet, majd mit sem törődve a pénztáros utasításával, mely szerint az utcáról tudjuk megközelíteni a termet, felszaladtunk a lépcsőn, az „utcai teraszon” keresztül a kamaraterembe, hisz ott szokták játszani a művészfilmeket. Kicsit szokatlan volt, hogy senki sem akarja megnézni a jegyünket, de belopóztunk, leültünk. Pár percnyi szemlélődés után, gyanús lett a vetítővásznon pergő esemény. Mivel finn filmre ültünk be, furcsa volt a kosztümös parádé. Azt sem igazán értettük, hogy ha már vígjáték, miért bőgnek ennyit?! Amikor pedig tíz perc múlva feljött a stáblista, egyértelművé vált, hogy rossz teremben vagyunk. Szegény John Keats életét, illetve csak a halálát sikerült megnéznünk.
Rohantunk vissza a pénztároshoz, hogy akkor mégis hová kellett volna mennünk? Tényleg ki az utcára, onnan nyílik egy ajtó, ami régen videotéka volt, de most a Csőke József terem nevet viseli. Mire előkerült a jegyszedő, aki kinyitotta előttünk az ajtót, újabb tíz perc telt el. A közel félórás késés után abba a jelenetbe csöppentünk, mikor egy félmeztelenre vetkőzött pocakos, kopaszodó, de nagyon szelíd tekintetű férfi láncfűrésszel kettévág egy fotelt. Biztató. Mint később kiderült a feleség kedvenc ülőalkalmatossága volt ez a bútordarab. Pár perc múlva az előttünk lévő sorban felállt egy pár és kisétált a teremből. Antival összenéztünk, bár sötét volt, de beleláttunk egymás fejébe, mindketten egyre gondoltunk: biztos rossz filmre ültek be.
Kicsit nehéz volt számomra összerakni az eseményeket, de egy idő után kezdett összeállni a kép, mire vége lett a filmnek, addigra az elejét is kisakkoztam. Kiderült, hogy a középpontban egy nagy család áll, teljesen hétköznapi figurák, apa, anya, gyerekek, testvérek, férjek, szeretők, átmeneti szexpartnerek, és ha nem is szorosan a család kötelékéhez tartozó, de itt-ott bekúszó kíváncsi szomszédok. Az alaptörténet banalitását ellensúlyozta a színészekből áradó természetesség, hitelesség, a visszafogott, nem túljátszott, vicces, kicsit paródiába hajló jelenetek sajátos megformálása. Tulajdonképpen ez tette emberivé magát a filmet. A színészek játéka elhitette, hogy akár velem is megtörténhet, persze nem, de ha mégis, talán én is így viselkednék, vagy ha nem is így, legalább megfordulna a fejemben. Az az utca, lehetett volna az enyém, vagy a tied is, akárcsak a ház, vagy a konfliktus. Az író emberismerete kiválónak bizonyult. A karakterek telibe találtak, mind fizikailag, mind lelkileg stimmelt a szereplők jelleme a megformálandó személyiséggel, mindegyik eltért a másiktól és hogy ne üljön le a történet, valakivel állandóan összetűzésbe került. A jelenetek egymásutánisága kis mértékben volt kiszámítható, inkább meglepő, amikor már azt hittem, hogy nem bír újat mutatni, akkor megint csavart egyet rajta a rendező.
A film egy középkorú, szakmájában sikeres házaspárról szól, Juhaniról (Hannu-Pekka Björkman) és Tuuláról (Elina Knihtila), akik válófélben vannak, de nem tudják eldönteni, hogy ki maradjon a több éves házassággal összegürizett fészekben, és kinek kössenek útilaput a talpára. Egyértelmű, hogy mindkét fél maradni akar. Ekkor azt találják ki, hogy ha önszántából nem megy az egyik, majd elűzi a másik. Mi is erre a legjobb módszer egy érzelmileg még összekapcsolt pár esetében? Természetesen, ha féltékennyé teszi a férfi a nőt és a nő a férfit. Az alkalmi partnerek belemennek a játékba, ki ezért, ki azért, többször nem is kedvetlenül. Ez tényleg csak az alaphang, mert kiderül, hogy a leskelődő szomszédok, álruhás rendőrök, az elvált nagyszülők, gengszterek, a segítőkész testvér, bűnöző, a „jóbarátok” önmagukat fényező gáncsoskodók, a főszereplők pedig egy szeretnivaló esetlen érző lelkek, akik nem azért teszik, amit tesznek, hogy megszabaduljanak egymástól, hanem pont fordítva. Hogy felhívják magukra a másik figyelmét, hogy fontossá váljanak a szemében, a hibájukkal együtt is szerethetők és nélkülözhetetlenek legyenek egymás számára.
A kezdetben békésnek induló válás egy eszeveszett tébolyba csap át, miközben le nem hervad a néző arcáról a mosoly és miközben a szereplőknek is van merszük magukon nevetni. Persze minden jó, ha a vége jó, a férj visszakapja feleségét, a két szerető is egymásé lesz, akárcsak a barátok, de még a kihallgatást vezető rendőrpár is egymásra talál. Le a kalappal a finn filmművészet előtt, zseniális vígjátékkal szórakoztattak el, de a finn nyelvbe beletörne a bicskám.
(Mikor befejeztem az írást, szokásomhoz híven megnéztem, hogy az „igazi” filmkritikusok, hogyan értékelték ezt az alkotást. Magyarul semmit sem találtam, csak a történet prózai leírását, úgyhogy ez most unikumnak számít.)
Megkezdődött a macska-egér játék. Dobálta, rohangált vele, praclizta, az alomban be is panírozta, miközben nagyon ügyelt arra, hogy a többiek, akik kissé megilletődve bámultak, meg ne kaparintsák. Mindig úgy fordult, hogy ne férkőzhessenek a közelébe. Nekem is nagyon nehéz volt ezeket a felvételeket elkészítenem, de még nehezebb volt lefújni a meccset és véget vetni a hancúrnak. Úgy rohant előlem, mikor meg akartam fogni, mintha az életéért futna. Alig bírtam elkapni a grabancát, de még amikor felemeltem, akkor is szorította az egeret a szájában és morgott, mint egy vadmacska. Kicsit én is megijedtem, hogy jól megkarmol, ha már teli szájjal nem tud harapni, de nehezebbnek bizonyult kiszedni a fogai közül az egeret. Nem akartam, hogy megegye, mert a szervezete még nincs felkészülve az ilyen "természetes" táplálékra, és megbetegedhet. Miután kidobtam a csíkos hátú rágcsálót, Kancsika még sokáig nyomozott utána, hiába töröltem fel a padlót, ő még egy darabig érezte a földön a szagát. Jó kis vadász.
