Happy, happy

-->

A cím egyben egy film címe is. A besorolás alapján: norvég vígjáték. Erre készültünk mi is, hogy egy kis kikapcsolódás jól jön, semmi dráma, törékeny élethelyzetek, csak vidámság, móka és kacagás.

Ehelyett már az első pár percben képen törölt az élet drámájával átitatott mosogatórongy. Vártam, hogy talán jobbra fordul minden, hisz vígjátékról van szó, nem tragédiáról, de az idő folyamán csak egyre rosszabb lett.

Két házaspár - Kaja-Eirik és Elisabeth-Sigve - konfliktusait tekinthettük meg a norvég hóesésben, ahogy a magánytól kissé eltikkadva élik mindennapjaikat, oly közel, hogy a hálószobaablakból integethetnek is egymásnak. Sorsuk a nagy hó fogságában szinte egyforma, mégis nagyon különböző. Egyetlen szórakozási lehetőség – az iváson kívül – adódik csupán, az énekkar, ahol az egyik szomszéd szólóban is megmutathatja tehetségét.

Maga a történet nem lett volna rossz, azt leszámítva, hogy a párkapcsolati tragédiákban a gyerekek isszák meg a felnőttek küzdelmeinek a levét. Rossz ezt látni, mennyire szenved egy gyermek, ha szülei szétesnek, a hangos veszekedéseket megélni és könyörögni az apának, hogy maradjon, míg az anyját megutálja. Mégis ez volt talán a filmben az egyedüli poénforrás, bár ezt a szót azért félve írom le, de egy jelenet mindenképp feloldotta a film drámaiságát.

A legjobban az zavart végig, hogy olyan volt, mint egy kettétört tojáshéj, üres és repedezett, néhol még büdös is, semmi sem volt kidolgozva, sem kiemelve, minden történés, bármennyire is fontosnak látszott, a fagyos, jéghideg környezetben mégis langyos, puha és semmitmondó maradt. A szereplők inkább egy társasjáték bábuira emlékeztettek, ahol az egyikük ki is jelenti, hogy nem szeret játszani, míg a másik annyira beleéli magát a szabályok betartásába, hogy nem szégyelli kiteregetni a lapjait. Természetesen ez is csak egy epizód formájában jelenik meg, folytatása ennek sincs, csak lehetne.

A két pár ugyan különbözik egymástól, saját történetük egy picit sem hasonlít a másikéra, csak szexuális téren van bennük valami közös. Bár Kaja élvezi Sigve figyelmét és kisfiús sármját, mégis kitart férje mellett a végsőkig, legalább lélekben. Elisabethet viszont némileg feldobja, mikor rájön férje viszonyára, szinte fürdik a kettejük közötti villogásban, de csak addig, míg számon nem kéri tőle a tetteit és be nem látja, hogy milyen szánalmas is a bosszú.

A végén természetesen minden rendeződik, már amennyire ez lehet, és ha mást nem, ennek a filmnek köszönhetem azt, hogy a norvég télről, a hűvös nyarakról, a hosszú, sötét éjszakákról beszélgetve, mikor hazaértünk, megnéztük a sarki fényeket. Ez tényleg gyönyörű, jó lenne látni élőben is, csak ne lenne olyan hideg azon a környéken.

Ony, csony, ácsony, rácsony, arácsony, karácsony

Ez a cím onnan jutott eszembe, hogy nyáron Tami nagyon sokszor leírta a vakációt ilyenformán, gondoltam kipróbálom a karácsonnyal is. Egész viccesen néz ki.

Nálunk a Waldorf-iskolában a szokásos Adventi bazár az ünnepkör első állomása. Nem akarok elmélyedni a témában, mert a szervezés most nem a mi asztalunk volt, tettük a dolgunkat, és örömmel láttuk, hogy mások is ugyanígy tesznek. Amiért mégis megemlítem az az, hogy Tamiék osztálya egy spanyol előadást adott elő a Pásztorjáték mintájára és ezzel elismerést szereztek az új spanyol tanáruknak és természetesen saját maguknak is. Nem volt egyszerű a szöveg, de gyönyörűen, érthetően mondták, odaillő mozdulatokkal kísérve a történéseket és bár egy-két szót leszámítva, nem értettem belőle sokat, mégis olyan volt, mint egy dallam, nem kellett érteni, csak érezni. Az iskolai előadás után még kétszer felléptek vele Szeged egyetlen bálaszínházában is, gondolom nem véletlenül.

Az idei karácsonyunk viszont már nem volt a tavalyi. Értem ez alatt, hogy elveszett belőle az a titokzatos szikra, ami a meglepetés, a misztika előhírnöke, miután végérvényesen is lelepleztük a Jézuskát. Tami már nem neki írta a levelet, hanem nekem, de meglepően visszafogott volt és külön kiemelte, hogy nem kell neki mind az öt dolog, lehet választani. Igyekeztem a kedvében járni és olyat is a fa alá csempészni, aminek tudtam, hogy örül, pedig nem is kérte.

Valahogy úgy jött ki a lépés, hogy a lány egyedül díszítette fel a fát, mert én elúsztam a karácsonyi ebéddel, ő meg szívesen bogarászta a díszeket, fűzte a szaloncukorra a madzagot, tette fel az égőket, melyek csak akkor gyulladtak ki, mikor a kád széléről előszedett egy izzót. Valószínű, hogy tavaly óta ott lehetett, fogalmam sincs miért, erre ő sem tudott magyarázatot adni, de így megmentette a kivilágítást.

Gondosan berendezte a macskáknak is a fa alatti fekhelyet, persze úgy, hogy még ő is odaférjen. Nálunk nem maradhat karácsonyfa sziámi cica nélkül, nekik ez a kényelmes fekhely jelenti az ünnepet.

A Jézuska olyan váratlanul érkezett, szinte meglepetésszerűen, hogy nem is volt időnk ünneplőbe öltözni, de a szívünk ragyogása és az egymás iránt érzett szeretetünk kárpótolta mindezt.

Sikerült olyan ajándékokat választani, aminek a lány nagyon örült, bár ocelot schleiset sehol sem tudtam beszerezni, de a jaguár és leopárd család is megtette. A párnán alvó cica azonnal beköltözött Tami fekhelyére, Frakk, Szerénke és Lukrécia bábok családi játékot eredményeztek, talán a Mirr-Murr mesekönyv enyhe célzása is célba talált, a meleg fülvédő pedig egész télre örömöt okoz a pici lányunk pici füleinek.

Nagyon jó volt látni, ahogy csillogó szemmel bontogatja az ajándékokat, és minden kis csomagból valami érdekes bukkan elő számára. Nekem ez volt a fontos, hogy a gyermekem boldog legyen, én ennyivel is megelégedtem volna, de aztán ő is ideadta az ajándékát, amivel nem is gondolta, hogy engem milyen boldoggá tesz és ráébresztett arra, hogy a kézzel készített dolgok micsoda értéket képviselnek.

Tündéri volt, ahogy leste az arcomat, vajon tetszik-e az általa agyagból készített gyertyatartó – ami egy macskaarcot viselt -, és a kis tálka, melynek nyúl fülei voltak és amibe a pisztáciámat tehetem, bár kettőnél több nem fér bele. Könnybe lábadt a szemem, hogy milyen figyelmes, kreatív és hogy mennyire szeretem…

Meztelen igazság

-->

A bőr, amelyben élek nem egy évfordulóra alkalmas film. Nem is ezt akartuk nézni, mikor odaléptünk a jegypénztárhoz, de amit kinéztünk, már nem játszották, így véletlen kényszerűségből ez maradt.

Bár lekéstük az első hét percet, szerintem nem maradtunk le semmiről, sőt! Még így is többet láttam, mint amennyit szerettem volna.

Kegyetlen világba csöppentem, ahol a tragédiák nem hogy feloldódnának, inkább fokozódnak. Filmdráma volt a javából, és a legszörnyűbb benne az, hogy annyira valóságos, mintha ez tényleg megtörténhet, sőt lehet, hogy meg is történik vagy meg fog történni. Kíméletlen feszültség kísérte végig a filmet, egy pillanatra sem nyugodhattam meg, hogy semmi baj sem fog történni, mert aztán mégis.

Pedig annyira jó lett volna néha a történések mögé látni, nem magára a kiváltó okra, mert az lassacskán kibontakozott, hanem a benne élők hátterére. Én, aki már a fecskendő látványától is elborzadok, többször kellett eltakarnom a szemem, hogy meneküljek a látvány elől. Ahol egy – vagy több – gyilkosságnak semmi következménye sincs, ott milyen feloldozásra is várhatnék?

A higgadt, kimért és megszállott plasztikai sebész, Robert, vagyis Antonio Banderas kiválóan alakította szerepét, és bár tettére fény derült, azonosulni nem lehetett vele. A bosszú éltette, hogy aztán esendő meztelenségében érje a végzete. Egy sikeres ember lecsúszását követhetjük nyomon a két óra alatt, ahogy levetkőzi előbb etikai, majd erkölcsi tartását, megkérdőjeleződik emberi mivolta, míg végül egy hajszálnyi reménysugárba kapaszkodik, de mielőtt elérné, az is szertefoszlik, kicsúszik markából.

A családi tragédiasorozatok, mint egy lavina magával sodorják, nem képes megbirkózni velük, tudja, hogy vesznie kell, de a veszteség nem csak őt érinti. A tudomány álcája mögé bújik, már nem lehet tudni, hogy őrült-e vagy zseni, lehet, hogy mindkettő. Kisajátítja azokat, akikre neki szüksége van ahhoz, hogy megbékéljen az életével, holott tisztában van vele, hogy soha sem nyugodhat meg teljesen, de ez a halvány empátia mégis reményt gyújt a szívünkben mindaddig, míg egy újabb fordulat tönkre nem teszi. Nem csak magát emészti így el, nem csak Verát zárja be egy szobányi börtönbe, hanem önmagát is, még ha látszólag szabad kijárása is lenne a villából. Ő alkotta Verát, úgy érzi rendelkezhet fölötte, és sajnos a film nem ad segítséget, hogy tulajdonképpen mi is játszódik le egy identitásától megfosztott ember lelkében, aki egy új testbe kényszerül és már-már beletörődne sorsába, mikor újból fellángolnak a szenvedélyek.

Robert egy pótlékot alkot, egy hasonmást, akit azelőtt szeretett, aki megcsalta, akit nem tudott megmenteni, akit elveszített, és akinek megbocsátott. Önmagának viszont nem tud. Kudarcot vallott, miközben csodával határos orvosi felfedezést tett, amit titokban kell tartania, senki sem szerezhet róla tudomást, és egyetlen kimenetele lehet csak a feloldozásnak: a halál.

A film vége keltett bennem kíváncsiságot. Szerettem volna, ha még csak most kezdődne el, de így ennek a befejezetlenségnek sem láttam értelmét.

Talán a megoldás csupán annyi, hogy ez Pedro Almodóvar filmje.