2012. március 25., vasárnap

Tavasz hírnökei

Végre itt a várva várt tavasz, mi sem bizonyítja jobban, minthogy kibújtak a földből az első kisnyulak. Sajnos örökölték a félénkséget a szülőktől, úgyhogy nagyon nehéz volt lencse végre kapni őket, de Anti türelmén nem jártak túl. Igazából azt sem tudjuk eldönteni, hogy kik a szülők, a színük sem ad támpontot. Először öt nyuszit számoltam meg, de aztán fogyatkoztak. Sajnos annyira aprócskák, hogy a kóbor macskák martalékául váltak, ha nem voltak elég ügyesek és a föld alatti járat sem nyújtott számukra menedéket, mert annyira széles a bejárat, hogy még egy oroszlán is befér rajta.

Nyuszink ugyan van, de sziámi kiscicánk nem akar születni. Csiki legutóbbi szülése annyira megviselte, hogy azóta tüzelni sem akar, a kandúr minden kezdeményezését elhárítja. Valószínű, hogy meddővé vált, pedig annyira hiányoznak a hajnalban ébresztgető, ágyba pisilő szőrmókok.

Viszont a tavasz megérkezett, amit már úgy vártam, hogy egy szál pulcsiban, napszemüveggel indulhassak el reggel itthonról és ne kelljen hazasietni begyújtani.

2012. március 17., szombat

Rumini

Tamival lelkes meseolvasók vagyunk. Mindig sikerült olyan mesére lelni, amit a lányom különösen szeretett. Miután elolvastuk az összes magyar népmesét, belecsöppentünk Benedek Elek, Lázár Ervin és Csukás István gyönyörű mesevilágába, akárcsak Török Sándor vagy Rumcájsz kalandjaiba – a lista persze nem teljes, csak hirtelen ezek jutottak eszembe - rátaláltunk Berg Judit cipelő cicáira, na meg Pannára és Csiribíre, a tündér gyerekekre. Többnyire sikerült mindig olyan mesét kiválasztani, amit nem csak Tami, hanem én is felettébb élveztem. Hogy ez annak köszönhető-e, mert még sokszor én is gyereknek érzem magam, vagy mert a mesék a felnőttnek is szólnak, talán azért mert egyforma a lányommal az ízlésünk, vagy én alakítom ki az övét, vagy ő az enyémet, nem tudom pontosan, ezek tudatalatti dolgok inkább.


Rumini számomra ismeretlen kisegér volt, Tamitól hallottam először, ő pedig az iskolából, mikor a tanár néni felvetette, hogy jelentkezzenek a „Keltsük életre a betűket!” című pályázatra. A gyerekek nagyon lelkesedtek az ötletért, akárcsak a szülők többsége. A kihívás arról szólt, hogy miként lehet ezt a mesét, történetet minél kreatívabb formában élővé tenni. Vagyis a betűk életre kelnek a gyerekek által, természetesen némi felnőtt segítséggel.

Rumini egy árva kisegér, aki elszegődik a Szélkirálynő nevű hajóra. Hamar kitűnik talpraesettségével, fondorlatos észjárása sokszor megmenti a hajót a sárkánytól, a poliptól vagy a kalózok támadásától. A vicces és izgalmas jelenetek váltakozása egy percre sem hagyja a gyereket, hogy gondolatban másfelé kalandozzon. Tami annyira élvezte, annyit mesélt róla, hogy itthonra is megvettem a köteteket és másodjára is elolvastuk, de még ekkor is olyan izgatott volt a lány, hogy egy fejezet nem volt elég elalvás előtt, pedig nem is olyan rövidek. (Zárójelben megjegyezném, hogy olyan is volt, mikor Tami már elaludt, de én még tovább olvastam.)


Az iskolában is elkezdődött a tervezgetés. Első lépésben a mesét kellett elolvasni, hogy megismerkedjenek a szereplőkkel, eseményekkel. Mivel a Waldorf-iskolától nem áll távol a mesevilág, ezt könnyen be tudták építeni a tantervbe (kézimunkázás közben, vagy olvasási gyakorlatként). Közben kiötölték, hogy a pályamű egy agyagból készült Szélkirálynő legyen, egerekkel a fedélzetén, na meg a rettenetes sárkány és polip, aki tulajdonképpen csak a fát szereti, de azt nagyon. Hetekig dolgoztak a történet megszületésén, lelkesen, együtt és örömmel.

A végeredményt itt lehet megtekinteni, de ajánlom figyelmetekbe más iskolák pályamunkáit is, persze nem kétséges, hogy ez a legjobb:-).


2012. március 3., szombat

A pillangó halála

Szegény pillangó! Haldokolva ott ül
Egy rózsatőn és végpercére vár.
Tolongnak hozzá gúnyos szánalommal
A dolgos hangya és sok bölcs bogár.

“Lám!” szól a hangya. “Megmondtam, hogy igy jársz!
Ily sorsra jut, megmondtam, a ledér!
Csak kezdetén vagyunk még a tavasznak
És a te pályád immár véget ér.

Minket lenéztél, – és mi vígan élünk!
Van friss egészség s jólétből telik!
Ha dolgoztál, izzadtál volna, mint mi,
Élhettél volna száz esztendeig!”

“Sajnállak!” mond egy vékony lábu szöcske.
“Megölt a mámor! Látod, kedvesem,
Én is vagyok szerelmes, sőt örökké
Epeszt a vágy, – de én máskép teszem.

Én cirpelek sorvasztó szerelemről
Bús kobzomon egész éjeken át,
De ez nem ront meg, – és hozzá mindennap
Jó étvággyal eszem a vacsorát.”

“Botor lény!” mond egy harmadik, nagy orrú
Komoly bogár, ki túrja a sarat…
“Röpködtél, égtél, enyelegtél folyvást!
A gyönyör elszállt… nos, hát mi maradt?”

“Elfonnyadt arc, lecsüngő, gyönge szárnyak,
Minden tagodban láz és sorvadás!
Maradtál volna, mint én, a homokban,
Most nem halnál meg, hiu kéjvadász!”

S a negyedik szól: “Ó, szegény barátom!
El kellett volna csúfitnod magad!
Az volt a baj, hogy szárnyakkal születtél!
Mért nem vágtad le röpke szárnyadat!?”

Igy szólnak sorra. – Meglebbenti szárnyát
A bágyadt lepke és halkan felel:
- “”Mit szántok engem? Én e szép világot
Megbánás nélkül, bútlan hagyom el.

Amerre szálltam: halmokon, mezőkön
Minden virág szerelmes volt belém,
Mind engem csókolt, engem boldogított
S én valamennyit hévvel ölelem.

Ha sejtenétek, mit éreztem én át,
Jajongnátok önsorsotok felett,
S a boldogságnak egy pillanatáért
Odadobnátok minden életet!

Ti szántok engem? Unalom szülötti,
Engem siratni jöttetek ide?
Ó nyomorultak! Több, száz éveteknél:
Az üdvösségnek egy lehellete!

Hő napsugár, kék ég, virágok fátyla
Takarta el előlem a valót,
A szerelem ringatva vett karjára,
S most, mielőtt ébrednék, meghalok!”

Szólt s hangja elhalt. Egy végső sohajtás.
Melyben még egyszer föllángolt a mult
Összes heve… Aztán, ahol leszállott,
A rózsa szívén csöndesen kimúlt.


Ábrányi Emil, 1878.