Dolce vita

Azt vettem észre, hogy ebben a felgyorsult világban egyre nehezebb „semmittenni”. Arra nagyon rövid ideig vagyok képes, hogy tétlenül üljek egy helyben, valaminek mindenképpen mozgásban kell lennie rajtam, bennem. Nyilván az agyam egy pillanatra sem tud leállni, változó ritmusban pörög, de azt állandóan, többnyire a kezem is csinál valamit, ha mást nem dobol az asztalon. A tétlen várakozással ki lehet kergetni a világból (ezért is hordok magammal mindig könyvet, füzetet, hogy ha úgy adódik, akkor inkább olvassak, vagy lejegyezzem a gondolataimat).

Úgy látszik ez az állapot romolhat is, mert ugyan a fantáziám leleményessége meggátol abban, hogy hiábavalónak érezzem a kézzel nem fogható dolgok elmulasztását, de most már odáig jutottam, hogy a végén valamiféle eredményt kell felmutatnom. Végig kell csinálnom, el kell olvasnom, le kell írnom, fel kell raknom, meg kell hallgatnom, odébb kell csúsztatnom, ki kell dobnom stb. és itt a hangsúly a kell-en van!

Muszáj, mert ha nem, akkor nem tudom mi lesz. Valószínűleg semmi sem, ha csak az nem, hogy a hiány rossz érzéssel fog eltölteni. Magamnak KELL megcsinálnom, elolvasnom, leírnom, felraknom, meghallgatnom, odébb csúsztatnom, kidobnom… bizonyítanom. Lassan képtelen leszek arra, hogy ténylegesen kikapcsolódjak, hogy csak úgy bámuljak a semmibe, hogy ne érezzem hiábavalónak, ha valami haszontalan dolgot cselekszem, vagy még azt sem. Tudom, ez így nem jó.

Már ott tartok, hogy mikor beülök egy filmre, a széles vászon elé, abban reménykedem, hogy egy percig sem fogok unatkozni. Hogy a cselekmény, a mondanivaló olyan pörgős, olyan mély, olyan magával ragadó és látványos, hogy eszembe sem jut, hogy én csak ülök és kívülről, távolról szemlélem az eseményeket, mások érzését, fájdalmát, boldogságát, melyekhez csak átvitt értelemben van közöm, csak hagyom magam befolyásolni, hagyom, hogy a képek hassanak rám.

Pedig vannak olyan alkotások, melyekhez teljesen ki kell üríteni a fejet, hogy az előttünk megelevenedő események értelmét megfejthessük, hogy a semmiben meglássuk a valamit. A nagy szépség (La grande bellezza) című olasz filmet másképp nem is lehet élvezni! Muszáj lelassítani, sőt! Néha meg is kell állnunk!

Mert ez a film nem szól nagy igazságokról, de ezt úgy tálalja, hogy azt gondoljuk, mégis. Azt hisszük, hogy most végre megtudjuk, mi az élet értelme! Nem pörögnek az események, mégis az az érzésünk, hogy annyira sodródunk a történésekkel, hogy lemaradunk egy-két epizód lezárásáról. Pedig csak az a helyzet, hogy nem volt lezárás. Kimaradt. Nyitva „felejtődött” az ajtó, de mikor ezt észrevesszük, már az orrunkra is csapják.

A mában járunk, Róma festői díszletei között, melyet az operatőr rendre ki is hangsúlyoz. Gyönyörű képsorok peregnek a szemünk előtt, természetesen lassított felvételben - hova rohanjunk? -, amit megszakít egy japán turista tragédiája (Rómát látni és meghalni!), vagy egy énekkar szólistája vagy valami hasonló a történethez szorosan nem kapcsolódó mellékszál. Tulajdonképpen az egész film ilyen mellékszálak kuszaságából bontakozik ki, két óránk van rá, hogy feltekerjük egy kerek gombolyaggá.

A főszereplő éppen a 65. születésnapját ünnepli. A húszas éveiben megjelent egy könyve, melyet nem követ több, mert a semmiről nem akar írni, abba már Flaubertnek is beletörött a bicskája, viszont semmi sem történik vele, amiből merítkezhetne. Mindenkit ismer az éjszakából és ha nem akkor megismer, mert nagyon közvetlen és kíváncsi a természete. Őt is érdeklik az emberek, adnak a véleményére, befolyással bír a környezetére. A korosztályával napi szinten összejön, ha nem egy észveszejtő bulira, akkor egy csöndes beszélgetésre a teraszon, ahonnan látszik Róma minden éke, de bárhol otthon érzi magát a városban. Semmi sem akadályozza meg abban, hogy kimondja, amit gondol, márpedig mindig gondol valamit, de feleslegesen nem fecseg. Ha viszont megosztja a gondolatait másokkal, akkor nincs tekintettel sem korra, sem tisztségre, sem semmire, nyíltan vállalja a mondataiba rejtett fricskákat.

Jep Gambardella (Toni Servillo) keresi a választ saját léte haszontalanságára, próbálja megtalálni a zsivaj mögött a csendet, a káoszban a logikát, a maszkok mögött a valót, de nagyon úgy néz ki, hogy csak körbe-körbe forog saját maga körül. Ettől nem esik kétségbe. Nem lesz letargikus, depressziós, mert biztos magában. Ismeri önmagát, az embereket, a várost és ez erőt ad neki, hogy folytassa a kutatást.

Keresi a szépséget az életében, a környezetében és a legapróbb morzsában is megtalálja, ha akarja, hogy aztán finom iróniával egy cinquecento korából származó ezüsttálcán tálalja. Ugyan mélyére néz a dolgoknak, de nem vesz semmit sem igazán komolyan, legyen szó vallásról, barátságról vagy halálról. Minden szereplő tele van ellentmondással, de nem bántóan, idegesítően, hanem gyönyörűen, emberien.

A filmben nem érzékeljük az időt. Nem lehet tudni pontosan, hogy pár nap vagy hét történetét láthatjuk, de nekünk nézőknek nem is hiányzik igazán, hogy ezt tudjuk, nem úgy a szereplőket! A gazdag, semmittevő polgárok, a felső tízezer krémje, ők szeretnék csak igazán megállítani az időt! Nem akarják tudomásul venni, hogy kinőttek a technozene stílusából, hogy a tehetségük már kevés ahhoz, hogy a színpadon jól mutassanak, mint ahogy azt sem, hogy egyre több ránc jelenik meg az arcukon. Próbálják eltakarni, eltüntetni, nem venni róla tudomást, az őszinteség minden erénye nélkül.

Jep a nappalokkal nem tud mit kezdeni. Ha véletlen korábban ébred, tétlenül ül a konyhában a kávéját szürcsölgetve és a bejárónőjével társalogva, várva, hogy beesteledjék. És amikor leszáll az éj, útra kel, látszólag céltalanul kószál mindenfelé, impulzusokat gyűjt és emlékeket idéz, megfigyel, átérez és él…

Ez az illúziók kora, a látszaté, amit ha magáévá tesz az ember, akkor a rabja lesz. Jep minden este felveszi az elegáns zakóját, de olybá tűnik, mintha nagy lenne rá. Nem igazán tudja kitölteni, csak a felszínt kapargatja. Csak lebeg, nincs miért igazán küzdenie, nem találja a helyét, nincs célja. Intellektusa megengedi, hogy felülről, kívülállóként nézze a dolgokat, benne önmagát is, de nem lát jól a vastag keretes szemüvegében. Nem sajnálja az időt semmire, csak hogy választ kapjon a kérdéseire. De a válaszoknak igazaknak kell lenniük. Nem éri be a performance művész fennhéjázó ködösítésével, a bíboros ételreceptjeivel, ahogy a rendkívül csúnya, 104 éves szent asszony közhelyeivel sem. A banalitásban viszont filozófiai mélységeket érintünk, fel sem tett kérdésekre kapjuk meg hirtelen a választ és jót kuncogunk a gúnyos, mindenkit kifigurázó párbeszédek hallatán.

Nem csak az emberek érzékeltetik ezt a nihil-hangulatot, hanem a képsorok is. A gyönyörű római épületek hatalmas, üres termei, csillogóan rideg tárgyai, a megkövült szépség kemény kilátástalansága.

Több mint két órán keresztül várjuk, hogy végre mi is megkapjuk a kérdéseinkre a választ, de csak egy édes barackot nyomnak a fejünkre, mert más nem válaszolhatja meg a kérdéseinket, csak önmagunk.

Ahogy Jep zakójába sem nőhet bele más.