Csokigyuszi

A címben írt köszönési mód Erik, azaz Csányi Sándor szájából pattan ki nap mint nap, mikor a Coming out nevű rádiós műsorában elköszön a hallgatóságától. Bevallom nem tudtam, hogy mit jelent ez az angol kifejezés, úgyhogy utánanéztem. A wikipédia szerint: előbújás, arra utal, amikor valaki elmondja egy másik embernek, vagy nyilvánosan felvállalja, hogy meleg, leszbikus stb.

A meglepő, hogy a történetben nem ez a téma, hanem pont fordítva. Hogyan lesz egy megbecsült, példaképnek kikiáltott, másságát az alázatosságig elfogadott férfiből hirtelen hetero. Az sem mindennapos, ahogy ez megtörténik vele, hiszen egy baleset, egy ütés következtében következik be, ami nem valószínű, hogy a homoszexualitását nehezen elfogadott egyéneknél beválna, inkább ne próbálják ki, de ne akadjunk fel minden apróságon.

Sajnos ezzel a filmmel sokkal nagyobb bajok is vannak. Pedig annyira jól indul! Kimondottan drukkoltam, hogy ne essen le a színvonal, de ezt a lendületet, ezt a lazaságot csak rövid ideig sikerült fenntartani. Úgy az első tíz percig.

Maga a téma, a másság azonnal kiderül, pedig nem játszották túl, hogy a hülye is megértse, nem voltak pózolások, félre nem érthető gesztusok. Éppen kezdtem volna jól érezni magam, mikor jöttek az esetlen párbeszédek, a rögtönzésnek ható kínlódva kinyögött szövegek, a viccnek szánt kényszeredettségek, az izzadságszagú felületességek.

Furcsa volt, hogy a kezdeti helyes Csányi Sándor egyre rondább lett. A film végére totál elcsúnyult! Nem is értettem, hogy ez miként történhetett, valószínű, hogy a megformált szerepnek köszönhető, vagyis a kudarcnak, mert kilépett a szerepből. Már nem érezte magáénak, beleesett valami hétköznapi trutyiba és ő sem érezte magát ott jól. Ahogy az elején tökéletesen tudta hozni a meleg srácot, úgy a végére nem sikerült hihetően megváltoznia, heterová – pedig állítólag az.

Maga a történet rendkívül gyermeteg lett, érezhetően a színészek sem hittek benne. Persze az „öregek” azért hozták a formájukat, Für Anikó vagy Gyabronka József, de sajnos a filmet megmenteni nem tudták. Pecsák úr (Mucsi Zoltán) hihetetlenül jól játszotta a számára kijelölt figurát, csak az volt a baj, hogy ennek a figurának annyi ostobaságot, kényszeredett és zavaros marhaságot kellett megformálnia, hogy sokszor én szégyelltem magam helyette.

A mellékszereplők hatásosabbak voltak a főszereplőknél, akár a férfi, akár a női vonalon. A történet egyre jobban ellaposodott a közhelyektől, a klisék lehúzták. A zenék jók voltak ugyan, de sokszor nem illett a látványhoz, mintha a zene lett volna hivatott kifejezni, a szánkba rágni azt, amit a színészek játéka miatt kellett volna éreznie, gondolnia a nézőnek.

Két szálon futnak az események és kicsit féltem, hogy az azonos neműek intimitása felerősödik, örülök, hogy ez nem történt meg – bár lehet, hogy ez a takargatás, mismásolás sem tett jót a nyíltan felvállalt másságnak -, mint ahogy az ellenkező neműek közötti fellángolás sem, amit szintén nem bánok, mert akkorra már Erik és Balázs kapcsolatának drukkoltam. Tettem mindezt azért, hogy ne essen bele a film a fejben már lezongorázott forgatókönyvbe és még azért, mert számomra Balázs (Karalyos Gábor) sokkal szimpatikusabb volt, mint Linda (Tompos Kátya).

Értem én, hogy közönségfilmet akartak csinálni, nem túl elvontat, nem túl művészit, hogy többen beüljenek rá, de sajnos így is alig volt néző a teremben.

Azért volt néhány vicc, amin nevettem, és egy-két jó pillanata is volt a filmnek, főleg az elején, de ahhoz nagyon kevés, hogy kellemes szájízzel kortyoljam utána a kávémat.

Kávéház

Mint minden évben, december elején a Waldorf iskola ünneplőbe öltözik, hogy a tanulás helyett teret adjon a szórakozásnak az Adventi bazár keretein belül. Ez azt jelenti, hogy minden osztály kiáll valami érdekességgel, hogy a folyosókon egymást érik az „árusok” - szülők és gyerekek -, kik kézműves termékeiket kínálják, hogy az osztályok bemutatják az év közben tanult előadásaikat, legyen az magyar, angol vagy spanyol nyelvű, de arra is ilyenkor van lehetőség, hogy tanári kórus hallassa hangját. Tulajdonképpen olyan bő a kínálat, hogy képtelenség mindenhová időben odaérni, mindent megkóstolni és kipróbálni.

Mindig a második osztály közössége szervezi ezt az eseményt, nem jobban, nem rosszabbul, másképp, a saját egyéniségüket belevíve, de azért a forgatókönyvnek is megfelelve.

Hirtelen két pontot szeretnék kiragadni. Idén számomra a díszítés vitte el a pálmát. Egyszerűen szemet gyönyörködtetően káprázatos volt, főleg a bejáratnál. Visszafogottan gusztusos, hívogató és kedves volt a szemnek, hogy ha rágondolok máris kellemes, meleg hangulat tölt el.

A másik, ami nekem nagyon tetszett, hogy az ünnep előtti napon rendeztek a város legforgalmasabb helyén egy flashmobot, melyet a gyerekek, lelkes szülők és tanárok adtak elő. Manapság egyre több ilyen kisfilmet lehet látni az interneten és ha jól megszervezik, nagyon szórakoztató, megható vagy vicces tud lenni. Élőben még nem láttam, és hogy részt is vehettem rajta, nagy izgalommal töltött el. A reggeli fergeteges próba után, melyen az egész iskola részt vett, sajnos megdöbbenve tapasztaltam, hogy csupán 3 osztály képviseltette magát, közülük is többen háttérbe húzódva. Pedig maga az ötlet kiváló volt, kár hogy csak ilyen kevesen próbálták meg életre kelteni. A szórólapokat viszont lelkesen szétosztották a diákok a járókelők között.

De térjünk vissza az iskolába, ahol az osztályok már díszítették a termüket, ki-ki a profiljának megfelelően, hiszen minden osztály más különlegességgel állt elő. Volt teaház, pánikszoba, csokiszökőkút, fizikai kísérletek játszóháza, origami készítés, salátabár és még sorolhatnám. Akit bővebben érdekel a kínálat, látogasson el ide, jövőre még eljöhet.

Mi természetesen az elmaradhatatlan kávéházzal jelentkeztünk, ahol nem csak a hagyományos fekete-leveket lehetett megvenni, hanem gesztenyés, gyömbéres különlegességeket is. Imádom a kávét az illatát, az aromáját, de talán még jobban a kávéházi hangulatot, ücsörgést kellemes társaságban, de akár egyedül is. Most ezt büntetlenül megtehettem, pedig én voltam a pincér.

Most pedig folytassuk képes beszámolóval:

Ha beléptünk az iskolában ez a látvány fogadott.

A tornateremben kaptak helyet a külsős árusok, kik saját készítésű sajttal, olajjal, lekvárral vagy kézzel varrt babákkal, ruhával, táskával várták a vevőket.

A folyosókon pedig szülők és gyerekek árusították tallérért az általuk készített holmikat.

Tami osztálya éppen az India-epochánál tart, aminek egyik vonzata, hogy előadtak egy indiai regét, a Csodatévő Gopált. Hihetetlen neveket és történetet kellett megtanulnia minden gyereknek, mely tartott 16 oldalon keresztül. Először nem is hittem Taminak, hogy az egészet meg kell jegyeznie, de pár nap múlva a lány úgy elhadarta az elejétől a végéig, hogy kétségem sincs afelől: egy zsenit szültem! Zenei aláfestéssel is ők kísérték magukat.

                                 A kis indiai tündér, száriban.

Ez a mi kis kávéházunk, hátulról. Itt készültek az isteni nedük és a hozzájuk tartozó harapnivalók is gyorsan fogytak.

Itt pedig a vendégsereg. A gyerekek babzsákon heverésztek és persze nem kávét, hanem forrócsokit fogyasztottak.

Ritka pillanatok egyike, hogy a mesélőszékbe lehessen ülni. A nap végére már bele is roskadt szegénykém.