Végre!

Már nagyon aggódtunk Pezsgő cicánkért, mert egyre kövérebb és kövérebb lett, mégsem akart megszülni. Arra tippelt a család, hogy legalább 6 kölyök domborodik a hasában, ha nem több! Sokszor megfigyeltem, mikor Pezsgő pihent, ahogy odabent rúgkapálnak a cicák, biztos izgalmas, "puhamancsú" csaták zajlottak le. 

A pillanat viszont tegnap éjjel elérkezett, mert eljött az ideje.

Már lekapcsoltam a villanyt a szobában, hogy aludni térjek, úgy este 11 körül, mikor az erkélyajtóba készített banános dobozból halk nyekergés hallatszott. Félálomban is elért a tudatomig, hogy mi a helyzet, de igyekeztem halottnak tettetni magam, hogy Pezsi ne vegyen észre. Észrevett.

A második cicáját már nem volt hajlandó nélkülem megszülni. Tulajdonképpen nem kellett neki segítség, gyönyörűen elintézte, amit ilyenkor kell, csak a támogatásomra vágyott, hogy simogassam, miközben ő ösztönösen teszi a dolgát.

Éjfél után, még csak két cica volt kint - számítottam arra, hogy el fog húzódni a dolog -, úgyhogy kényelmesebb pózba helyezkedtem, megágyaztam magamnak a földön, mert ülve már nagyon nehezen viseltem a féloldalas pózt, de a kezemet belógattam a doboz tetején, hogy érezze a jelenlétem. Jól is tettem, mert Pezsgőben feltámadt a járkálhatnék, és ha egy pillanatra is levettem a kezem a szőréről, azonnal ugrott ki a dobozból, így viszont a zsibbadást is elkerülve, sikerült féken tartani.

Hajnali fél négykor már négy új hófehér cica mászkált az anyján, de Pezsgő még mindig nagyon duci volt. Ekkor már nem csak próbáltam, de sikerült is hullának tettetnem magam.

Reggel nyolckor ébredtem fel. Azonnal számolni kezdtem a jövevényeket, de ugyanaz volt a helyzet, mint hajnalban. Négy kis apróság vette körül Pezsgőt, mindenki elégedett volt a dorombolásból és cuppogásból ítélve.

Én is.