Szép, ami jó, és jó, ami szép

A Waldorf-iskolában, az egyik legjobb a sok közül, hogy epochális rendszerben tanulnak a gyerekek. Ez azt jelenti, hogy egy-egy fő tantárgyat hetekig gyakorolnak. Ez nem csak arra jó, hogy ne zökkenjenek ki óráról órára, napról napra más tantárgyak miatt, mert akkor a fejükből is kilökődnek az információk, hanem arra is, hogy minél átfogóbban, minél mélyebben megismerjék és elsajátítsák az adott epochát.

Idén a legfontosabb tantárgy az ötödik osztályban, Görögország volt. Már a tavaszi szünetben fantáziadús munkákat kellett készíteni a görög művészet jegyében. Tamit elvittem egy fazekashoz, ahol egyedül megkorongozott egy „antik” tányért, görög motívumokkal díszítette, majd meg is töltötte, pl. egy szelet fa-görögdinnyével, vatta-gyapottal és kukoricával.

Az egész osztály kinézete visszaszállt az időben, mindenféle görög-típusú dísztárgyak jelentek meg a környezetükben, egyik nap a görög ételekkel ismerkedtek, másik nap a görög írással és életmóddal, miközben elsajátították az ókori görög történelmet, magukévá tették a mitológiájukat és isteneiket.

A legfontosabb viszont, amire már az év eleje óta készülnek, az Olimpiai Játékok! Mindenki hallott már erről a világraszóló sporteseményről, de kevesebben tudják, hogy melyek voltak a hagyományos sportágak, mivel az idők folyamán ezek nagyban változtak, bővültek.

Az ötödikes gyerekek a hagyományos olimpiára készültek, ezért például minden reggelük egyre hosszabb távú futással kezdődött. Igaz a maratoni távig nem jutottak el, ezt csak jelképesen teljesítették. A hangsúly természetesen a Játékokon volt, hiszen több mint kétezer ötszáz évvel ezelőtt sem mérték a rekordokat, akkoriban ez a tiszteletadásról szólt, egyfajta áldozat az Istenek előtt, a szellem viadala és csak másodsorban a testi erő fitogtatása.

Már XIX. alkalommal rendezik meg Magyarországon a Waldorf-Olimpiát. Ez egy nagyszabású esemény nem csak a gyereknek, de tanárnak, szülőnek egyaránt. Persze a főszereplő mégiscsak a diák, de segítő kezek mindenhol elkéltek.

Hajnali 6 órakor a Waldorf-zenekar ébresztőt fújt és senkire sem volt tekintettel.

Idén is, mint a korábbi években többször, Alsóörsön rendezték meg. A lányunk már szerdán elutazott, hogy részt vegyen a több napos felkészítő edzésen. Mi csak péntek délután indultunk útnak, hogy időben odaérjünk a szombat reggel kezdődő „versenyre”.

Azért írtam zárójelbe, mert itt sokkal többről volt szó, mint egy hagyományos megmérettetésről. Bár volt, aki elsőnek ért célba, aki a legmagasabbra hajította a gerelyt és a legnagyobbat ugrott, de ez még őt sem érdekelte igazán. A harmóniára törekedtek, a sportszerűséget sokkal fontosabbnak tartották a győzelemnél. A lényeg az volt, hogy beleadják azt az erőt, amit számukra kimért a természet. És ha nem mért sokat, akkor a szerencsésebbek felkarolták, segítették a gyengébbeket, hogy ne érezze azt a hátrányt, amivel az életben meg kell majd küzdenie a náluk jobb háttérrel indulókkal szemben. Biztos vagyok benne, hogy ezek a gyerekek sokkal könnyebben túl tudják majd tenni magukat a nehézségeken, már csak a szemléletmódjuk miatt.

Bár ugyanabban a kempingben szálltunk meg, ahol az olimpiai csapat is, de vigyáztunk, hogy elkerüljünk mindenféle találkozást. A lányomról csak annyit tudtam, hogy az Olümpia csapatban van, és rózsaszín övet visel. Arra nem voltam felkészülve, hogy az összes rózsaszín öves gyerek, fehér tunikában, fehér kendővel a fején, ugyanolyan magas, ugyanolyan cipő van a lábán, mint az én kislányomnak.

Már majd’ megvesztem, hogy láthassam a gyerekemet, de előbb még végig kellett nézni a közös kezdést.

Meghűlt bennem a vér, miközben néztem az egyenletesen mozgó karokat, az egy tüdőből felszálló sóhajokat. Szinte megdermedtem, ahogy hallgattam, miként tesznek esküt ezek az éppen kamaszodó gyerekek arról, hogy "szép, ami jó, és jó, ami szép", és könnybe lábadt a szemem, mikor egy-egy gyerek kivált a csapatból, hogy egyszerre meggyújtsák a fáklyát. Ez nem vicc, gyerekek – döbbentem rá! Itt és most valami történik!

Ezután elkezdődtek a versenyszámok. A rendezők nagyon szépen terelgették a szülőket, hogy senki se maradjon le semmiről, így mi is kiváló helyet kaptunk a pálya mellett, reménykedtem hát, hogy hamarosan nem csak Tami-hasonmásokat fogok látni.

Első szám a maratoni futás. Persze nem 42 km-t futottak, csak kettőt, de úgy vélem, hogy akinek nem ez az életcélja, annak ez is szép teljesítmény korán reggel.

És végre! Elfutott mellettem a lányom és ki volt pirulva és egy tekercs volt a kezében és mosolygott és boldog volt, én pedig törölgettem a könnyeimet és eszeveszettül integettem. Hál’ Istennek kicsivel később oda tudott jönni hozzánk és végre megölelhettem, megszorongathattam, de szólni nem sokat tudtam.

Így könnyebben viseltem el a nap további részét, ami még számtalan érdekességgel kecsegtetett. Akár azt is kiemelhetném, hogy olyan rendezett sorokban vándoroltak a gyerekek egyik helyszínről a másikra, mintha bemagoltak volna egy forgatókönyvet. Sehol egy hangos szó nem hívta fel magára a figyelmet, mégis tudta mindenki, hogy mi a dolga.

A következő versenyszám a magasugrás volt. Tami ettől félt, azt mondta nem jó a technikája, de én pont az ellenkezőjét tapasztaltam. Minél magasabbra emelték a lécet, annál ügyesebben ugrotta át.

Ezután a távolugrás következett, amivel kicsit elcsúsztam, ugyanis a rózsaszín csapat mellett volt egy lila is, de csak úgy tudtam a két hasonló színt megkülönböztetni, ha nem voltak túl messze egymástól.

Hát én kitartóan néztem a lila csapatot, ahogy magasugrik, mire rájöttem, hogy nincs köztük a lányom. Nem vettem észre, hogy kettéosztották a csapatokat, és míg az egyik magasra, addig a másik távolra ugrált.

Tami elmondása szerint viszont kiválóan sikerült a távolugrása, akár egy nyúl szökkent volna. Erről én is meg vagyok győződve.

Végre volt egy kis szünet, hogy a gyerekek megtízóraizzanak. Tami elkeseredett arccal mutatta a körömnyi túrós buktát, és felháborodva közölte, hogy a reggeli sem volt tartalmasabb. Mit tehet ilyenkor egy anya? Azonnal a sátrunkhoz vittem, ahol megevett úgy 30 dkg szalámit, 3 kiflivel. Nem szóltam egy szót sem, ismerem az evési szokásait, azt is tudtam, hogy ettől csak jobban fog teljesíteni, nem veti vissza.

Szerintem szerencséje is volt, hogy sikerült némi energiához jutnia, mert a következő versenyszám a birkózás volt.

Természetesen itt a nemek különváltak, hogy kiegyenlítődjön a csata. Egy körből kellett kinyomniuk a másikat az összekulcsolt kezükön keresztül. Tami olyan könnyedén küzdött, mintha világ életében ezt csinálta volna – mit tesz három kifli? Egyszerűen gyökeret eresztett és nem bírták kibillenteni az egyensúlyából. Közben végig az ellenfele szemébe nézett, ami még szimpatikusabbá tette a küzdelmet.

Eztán a diszkoszvetés következett. Először tartottam tőle, hogy túl közel állunk a pályához, de aztán kiderült, hogy ezek a gyerekek nem vaktában dobálóznak, hanem megfontoltan, vezényszavakra. Nem is történt baleset, mondjuk nem is mentek túl messzire a korongok, de ebből is látszik, hogy itt is a koncentráció volt a fontosabb.

Utána a gerelyt is elhajították, ugyanilyen figyelemmel és egymásra vigyázva. Alkalmam volt messziről is megtekinteni ezt a versenyszámot és nagyon jól nézett ki, ahogy egyszerre röpülnek, közel egy magasságban a gerelyek.

Az utolsó versenyszám, a váltófutás tette fel az Olimpiára a pontot. Itt aztán tényleg beleadtak a gyerekek anyait, apait, már a szülők is szurkoltak mindenkinek, még az ismeretleneket is a nevükön szólítva és a lurkók úgy szaladtak, mint a nyulak, némelyiknek az arca egy üldözött vad pofájává változott. Sem a fejekről elszálló sapka, sem a szurkolók üdvrivalgása nem tudta kizökkenteni őket a koncentrációból, pedig igencsak fáradtak lehettek már.

Fáradt arcokat viszont nem láttam. Néhányan parányit megsérültek, de a lakomán ők is részt vettek, hogy megkóstolják a görögös ételeket, melyekkel a szervezők, segítők kedveskedtek nekik.

Már csak az érem és az emléklap átadása maradt hátra. Egy-egy tanár minden gyermeknek személyre szabottan kifejtette meglátását a napokon át tartó felkészítésben részt vett hozzáállásáról, elismerő szavakat rögtönöztek a versenyen tanúsított viselkedéséről. Le voltam nyűgözve, hogy tudnak ilyen választékosan fogalmazni, miként képesek ennyi szépet s jót mondani, hogy sikerült ilyen alaposan megismerniük a gyereket? Köztük az enyémet, akiről többek között azt állapították meg, hogy a szíve viszi előre és ezen a napon a gyönyörű mozdulatokat csak úgy tudta bemutatni, hogy hallgatott a szívére. Át is keresztelték Olümpiai Tamarára, merthogy ebben a városállamban képviseltette magát.

Bár az ácsorgásban én is elfáradtam, de egy pillanatig sem ellenkeztem, mikor Anti felvetette, hogy jövőre is el kéne jönni, még ha nem is lesz csapattag a lányunk. Egyszerűen lenyűgöző és felemelő érzés volt látni ezeket a gyerekeket, ahogy komolyan vették a játékot, sokan túlszárnyalva a határaikat, de nem öncélúan, nem vaktában, hanem megfontoltan, „szolgálatukat felajánlva az isteneknek”, hisz kezdetben ez volt a mozgatórugója az olimpiai versenyszámoknak.

Azt hiszem ezek a gyerekek - és a szüleik - valami olyasmit kaptak az élettől, amit soha sem felejtenek el. Amiből táplálkozhatnak a későbbiekben, ami változtathat mind magatartásukon, mind látásmódjukon, és amiről egyszerűen csak álmodozni is jó.