Utóélet

Ahogy egyre öregebbek leszünk, úgy egyre többször ötlik fel az emberben az elmúlás, a halál gondolata. Főleg az jár ilyenkor az ember eszében, hogy mi lesz utána, ha már ő nem lesz? Mi történik? Talán nem is elsősorban az jár a fejében, hogy vele mi lesz, hanem inkább a szeretteivel? Ez az óriási titok, melyre nincs válasz, talán nem is lesz soha, de foglalkoztatja az emberiséget, az egyént, főleg, ha haláleset történik a környezetében, vagy ő érzi kicsit rosszabbul magát.

Rengeteg teória született már a halál utáni életre, vagy nem életre, az újjászületésre, a spirituális, anyagtalan szellemvilág létezésére. Hogy mi az igazság, szerintem sosem fog kiderül, bármennyire is szeretnénk, ez csak hit kérdése, nem a tudásé, de képzeletben eljátszhatunk vele, sőt, érdemes is.

Az Utóélet című moziban ez az ezoterikus, transzcendens megjelenési forma irányítja a filmet kicsit sután, kicsit viccesen, néha groteszk módon, többször befejezetlenül, kérdőn vagy nem odaillően, de mindenképpen érdekesen.

A humor szinte végig jelen van a 95 percben, csak sajnos nem mindig sikerül megnevettetnie. Bár mindvégig kísérletet tesznek, hogy a párbeszédek poénosak legyenek, de inkább erőltetett és sokszor kínos lesz az egész. A helyzetkomikumok, az arcjátékok, a ki nem mondott szavak, a lenyelt gondolatok sokkal viccesebbek, mint a kimondott frázisok. A színészek tekintete többet elárul, a szavak hanglejtése, hangulata sokkal többet közöl, mint amit valójában mondanak.

Egész idő alatt próbáltam a film főszereplőjével, Mózessel (Kristóf Márton) megbarátkozni, elnéző lenni, de sajnos nem sikerült. Nagyon becsültem a kitartását, hogy egy pillanatra sem zökkent ki a szerepéből, drukkoltam neki, hogy meg tudjon győzni, de ahogy telt az idő, ez egyre inkább kudarcba fulladt. Értem én, hogy a fő irányvonal az abszurditás volt, hogy a komoly álarc alatt a humor bujkált, de akkor sem tudtam elfogadni Kristóf Márton szája szegletében azt az állandóan ott lebegő nyegle mosolyt, ami nem mindig volt odaillő. Tudom, hogy akár valósan, akár csak fogadásból került a pszichiátriára, hogy ez az álarc akár az igazi énje is lehetett, de akkor sem tudtam megbarátkozni a kimozdíthatatlan és bugyuta arckifejezésével, mely sosem változott.

Persze kellett is az állandóság, hiszen ez is az egyik mondanivalója volt a filmnek, de engem inkább az bántott, hogy a többiek ezt gond nélkül kifejezték, a főszereplő pedig nem. A kilátástalan környezetben, ahonnan még a "galamb" sem repül el, ahol megállt az idő, Mózes arca is megfagyott. Ez zavart a legjobban.

Minden olyan steril volt, olyan tiszta, ami szép is lehetett volna, de számomra inkább üres. Sehol egy szösz, sehol egy porszem. Minden a helyén volt, annyira precízen, amitől még inkább kaotikusnak véltem. A legocsmányabb jelenet is olyan éles volt, hogy az már hátborzongató. Ilyen nincs, ahol ennyire a helyén legyen minden, holott pont azt kellett volna érezni, hogy fúj, ez undorító! 

A halál emberi ésszel felfoghatatlan misztériuma pedig annyira a háttérbe szorult, hogy az apa (Gálffi László) már csak egy lődörgő, hangszer nélküli utcazenész képzetét keltette. Azt sem értettem, hogy eleinte miért nem beszélt, miért nem tudott magáról, aztán meg hirtelen mégis! A filmben ez is egy rejtély marad.

Mózes felnőtté válása ugyan nem ment zökkenőmentesen, de mind tanácstalansága, mind bűntudata egyre inkább háttérbe szorult, kezdte látni a célt saját maga előtt, és igyekezett elérni. Sajnos arckifejezése ezt a változást továbbra sem tükrözte.

Szerencsére a cselekmény több szálon futott, úgyhogy egy percig sem unatkoztam. Most ahogy visszagondolok a szereplőkre, úgy látom, hogy a főszereplő kivételével, mindenki meg tudott érinteni. (Talán valami tudatalatti bajom van Kristóf Mártonnal?)

Csákányi Eszter, Gyabronka József vagy Gálffi László parádés szereplése mellett, imádtam – még ha kissé ki is lógott a sorból - a „nem függő, függő lányt”, Angélát (Petrik Andrea), a „más nemzetiségű” kishúgot, akárcsak a dilettáns, ezotériával foglalkozó autószerelőt, Anger Zsoltot, főleg, mikor a kádban állva, fogóval a kezében meztelen hasát mutogatta. Ha Ők nem lettek volna, akkor ez a film kudarcra ítéltetett, de így hál’ Istennek egy percig sem unatkoztam, sőt jól éreztem magam!

Az utolsó jelenet pedig végképp feltette az i-re a pontot, hogy jó szájízzel emlékezzek erre a filmre.

Villám, a cica

A minap betévedtünk Tamival a moziba. Tulajdonképpen nem „tévedés” volt, mert a lány megbetegedett és muszáj volt enyhítenem valamivel a fájdalmát. Mintha pont neki találták volna ki a Villám és a varázsló c. animációs filmet!

Már az nagyon kedvünkre való volt, hogy kezdetben egyedül ültünk az egész teremben, köszönhető ez a korai időpontnak és a hétköznapnak. Az is nagyon tetszett, hogy cica-mese volt, mivel a család kedvence ez az állat, bármilyen bugyutaságot képesek vagyunk megnézni ebben a témában, bár nem hátrány, ha értelme is van.

Ennek a mesének volt értelme! Nagyon szórakoztató volt, kiváló figurák jelentek meg, nem csak macskafélék, de a nyúl és az életre kelt izzó is tökéletesnek bizonyult. Egyből feltűnt, hogy nem Walt Disney mesét nézünk, tehát nem kellett minden öt percben a gyereknek zsebkendőért nyúlnia – bár meg volt fázva -, a poénok váratlanok voltak, az izgalmak pedig még az én szívemet is meg-megdobogtatták. Arról nem is beszélve, hogy a 3D-s látvány lenyűgöző volt!

Mennydörgés vagy Villám egy belga cica, akit kitettek az utcára és egy varázsló házában találja magát, de nem mesélem el, mert tényleg érdemes megnézni. Ajánlom minden gyermekes család figyelmébe ezt a filmet – anélkül, hogy az orvos felírná.

Kalandos szülinap

Megint eltelt egy év, egy rövid, esős nyár után, elérkezett a lányom születésnapja. A kicsi családunkban minden hónapra jut egy szülinap a nyári időszakból és Tami zárja a sort.

Mint már sok éven keresztül, most is két bulit kellett tartani, mert a családi összejövetel egyértelmű, a baráti buli pedig kötelező. Szerencsére a családi szülinapot nem zavarta meg az időjárás, végig nagyon jó meleg volt, bár a strandolás elmaradt, csak egy családtag vetkőzött fürdőruhára és csobbant a medencében. Egy valaki ugyan hiányzott az összejövetelről, de azért jól éreztük magunkat.

Sok fejtörést okozott nekem a baráti buli megszervezése, mert Tami az idén több helyre is meg volt hívva, ahol „ottalvós”, „pizzasütögetős”, „pólófestős” partykat rendeztek a szülők. Én is ki akartam tenni magamért, de az szóba sem jöhetett, hogy itt aludjon tíz gyerek, az idő is hűlt, sátorozásról sem lehetett szó.

Azt találtam ki, hogy Kalandparkba viszem a társaságot. Tami repesett a boldogságtól, mikor felvetettem az ötletet és már írta is a meghívókat. Mire eljött a nagy nap, kicsit beborult, de ez nem tántorított el bennünket, vártuk a vendégeket a kijelölt helyen. Szép lassan meg is érkezett a csapat és némi szabályismertetés után el is indultak egyenlőre a junior pályán. Mikor Tami alatt leszakadt az egyik gumi, feltettem néhány kérdést a szervezőnek, aki közölte, hogy magasabban ilyen biztos nem lesz. Nem lett, de lehet, hogy csak azért, mert arra nem mentek.

A felnőtt pályára már nem mindenki mehetett fel, mert nem mindenki érte el a minimum méretet és olyanok is voltak, akik inkább lent akartak maradni. Az egyik lányt csak úgy engedték fel, ha én is elkísérem, pedig most valahogy nem volt kedvem odafent mászkálni. Biztos éreztem, hogy valami történni fog. Hát történt is! Az egyik biztosító csatot elfelejtették rám kapcsolni, így mikor csúsztam, a kezemmel tartottam magam. Végül beszorult az ujjam, alig bírtam kihúzni és úgy kellett megmenteni. Nem ilyen élményre vágytam! Tami is megijedt kissé, de aztán eleredt az eső, úgyhogy a többieknek is le kellett mászniuk, mert túl csúszóssá vált a talaj.

Nem is baj, mert ekkor került sor az ajándékozásra, a torta és a szendvicsek elfogyasztására, és hogy minden kötöttség nélkül – biztosítókötél, csapok stb. -, jól érezzék magukat.

12 évesen

Egyre sűrűbben jut eszembe, hogy vajon mi lesz a lányomból, ha felnő? Persze nem kérdezgetem tőle nap mint nap, mint azt velem tették gyerekkoromban, amitől borsódzott a szőr a hátamon. Úgy sem lehet erre parancsszóra felkészülni, ha nincs meg az a belső késztetés, mint néhány gyerekben, akik már óvodáskorukban tudják, hogy mik lesznek. Majd eljön az ideje, amikor rájön, hogy mivel szeretne foglalkozni, vagy arra, hogy mivel nem.

Pillanatnyilag nekem is könnyebb megállapítanom, hogy mihez nem fűlik a foga, mint, hogy miben teljesít kiemelkedően, bár abból is adódik szép számmal. Igyekszem ilyenkor nem elfogultan megítélni, mert az csak természetes, hogy számomra ő a világ közepe, aki bármibe is kezd, mindent a legjobban teljesít, de képes vagyok kritikusan is szemlélni, csak hogy ne bízza el magát.

Látom a hibáit is, igyekszem felhívni rá a figyelmét, mert most még könnyebben tud rajta változtatni, és meglepő, hogy tudatosan igyekszik is.

Megpróbálom felsorolni, hogy melyek a gyenge és erős oldalai.

Kitűnő logikával rendelkezik, sokszor engem is meglep, hogy nekem miért nem jutott ez eszembe! Ezért sem értem, miért nem képes könnyedén megoldani a számtanfeladatokat.

Tudom, hogy tiszta hangja és fantasztikus hallása van – talán tőlem örökölte, bár lehet, hogy az övé jobb, mint az enyém -, hallás után bármit lefurulyázik, már két kézzel zongorázik, mégis beéri azzal, amit már elért, és nem akarja megismerni az újat. Persze tudom, hogy a rendszeres gyakorlás elvonja az időt a játéktól, de azt is látom, hogy napi tíz-húsz percnyi ülés is elegendő lenne számára, hogy kiválóan teljesítsen. Pillanatnyilag a kedvemért zongorázik, amitől rosszul vagyok, mert én nem várom el tőle, hogy a kedvemért szeressen valamit. Ha ő nem leli benne örömét, akkor inkább ne vergődjön vele. Csak az a baj, hogy mikor sikerül megtanulnia egy darabot, akkor nagyon boldog, érzi, hogy megérte a fáradtságot, de minden egyes alkalommal újra kezdődik ez a harc.

Látom, hogy milyen mozgékony, egy pillanatra sem áll meg, fáradtságról sosem panaszkodik, mégsem hajlandó kitartóan futni, pedig képes lenne rá, de mint minden, a futás is agyban dől el. Ő már eleve úgy kezd neki, hogy nincs kedve, nem is tudja lefutni a megadott távot, ebből lehet sejteni, hogy tényleg nem fog sikerülni.

Tapasztalom, hogy könnyedén jegyez meg dolgokat, pillanatok alatt megtanul verseket, és hónapok múlva is emlékszik rá, de a szorzótáblát még mindig összekeveri.

Nagyon jó a nyelvérzéke, kiválóan ejti ki az angol vagy a spanyol szavakat, de nem hajlandó bemagolni őket, mert még nem látja, hogy ha ennek az ismeretnek a birtokába kerül, akkor már csak egy lépés, hogy idegenekkel szót értsen.

Gyönyörűen rajzol, a kézügyessége egyre rendezettebb, nem okoz neki problémát, ha kötni, varrni, vagy bármivel kreatívkodni kell, viszont egyre ritkábban veszi a fáradtságot, hogy kitaláljon dolgokat, inkább másol, kopíroz, utánoz. Persze ettől is ügyesedik, nem vész kárba ez az idő.

Fantasztikus kapcsolatteremtő készséggel rendelkezik, bár ellenszenvét sem takargatja. Őszintén próbál viselkedni, ám ez baráti társaságában egyre nehezebb, főleg ha alakoskodnak körülötte, ha rosszindulatúan viselkednek a háta mögött. Próbál megfelelni az elvárásoknak, vállalva azt is, hogy feladja önmagát, csak sajnos ettől rosszul érzi magát és még nem érti, hogy az egyénisége fontosabb, mint mások véleménye.

Hihetetlen empátiával viseltetik mások iránt, legyen az ember, vagy állat. Számtalanszor volt, hogy a sérült plüsst kellett megvenni, mert azt senki sem fogja, ahogy az is, hogy lehet, hogy ő is megütötte magát, de a másiknak talán jobban fáj és a kismadarat, aki kiesett a fészekből csak ő mentheti meg.

Nagyon egyéni a humora, és egyre többször sikerül megtalálni a közlési formát is. Nálunk sosem telik el úgy nap, hogy ne kacagtunk volna.

Tulajdonképpen mindennel meg vagyok elégedve, de mindenből hiányzik egy kis plusz. Hiányzik az, hogy lássam a célkitűzést, bár rövidtávú dolgok adódnak, de az első kudarc után, sutba is vágja őket. Nem elég kitartó és még nem is nagyon tudja, hogy mi számára a fontos.

Most ilyen. Benne van a tehetség, de hiányzik a kitartás. Az biztos, hogy mindennél jobban szeretem és azt hiszem ő is kedvel engem. Kíváncsi leszek hogy egy-két év múlva mit írok majd az üres lapra.