Könyv a filmen!

Abban a szerencsés helyzetben volt részem, hogy én A kis herceget felnőttként – de legalábbis közel hozzá – olvastam. Azért vagyok szerencsés, mert szerintem ez a mese nem a legkisebbeknek való.

Persze minden korosztály felfigyel, kiragad, netán meg is ért belőle valamit, de a lényeghez kell némi érettség. A minap megnéztük eme nagysikerű mű filmváltozatát is. Kicsit tartottam tőle, hogy vajon mit tudnak kiragadni belőle, milyen úton-módon sikerül a nem túl hosszú könyv mozzanatait kifordítani a vetítővászonra.

Kellemesen csalódtam.

Mind látványban, mind tömörségben, mind mondanivalóban megállta a helyét, sőt meg merem kockáztatni, hogy túl is mutatott a könyvváltozaton.

A film tulajdonképpen két történet párhuzamos elmesélése, a jelen és a múlt, a fantázia és a realitás, a gyermekkor és a felnőtt világ, és annak kibontása, hogyan lehet ezt a két látszólag nagyon ellentétes, eltérő vonalat egymáshoz közelíteni.

A mai kor egyik legnagyobb problémája, hogy a gyerekeket nem hagyjuk, hogy gyerekek maradjanak. A szülő kényszeríti szerencsétlen kisfiát, kislányát, hogy úgy érezze az a legfontosabb, hogy az iskolában megfeleljen, minél hamarabb, minél több tudást magáévá tegyen. Miért? Azért, hogy majd felnőttként megállja a helyét a világban. De mégis hogy fogja megállni a helyét, ha nem tud elvonatkoztatni? Ha nem lát csak feketét és fehéret, netán szürkét? Ha nem tapasztalja meg az alapvető érzelmeket és ha mégis, akkor nem tud majd, mit kezdeni velük?

Ebben a filmben nem csak a kis herceg története jelenik meg, hanem egy kislányé is, akit egy táblázat irányít, akinek a szoros időbeosztása nem engedi, hogy játsszon, hogy barátai legyenek, hogy éljen! De ez nem az ő álma, hanem az édesanyjáé. Ő akarja, hogy a lánya bekerüljön a számára legjobb iskolába, legalábbis szerinte és átnéz a kislány valódi igényein, nem akarja látni, hogy a nyári szünet nem a felkészülés ideje, hanem a feltöltődésé és becsukja a fülét, mikor a gyereke ellenszegül.

Még az a szerencse, hogy a szomszédban egy idős bácsi lakik, akinek már a háza is mesébe illő, akinél a madarak szívesen költik ki a fiókájukat, akinél a pillangók csakis élénk színűek lehetnek, és aki megismerteti a kislányt a mese, a képzelet fantasztikus világával.

Ez a bácsi nem más, mint maga az író, Exupéry, aki tulajdonképpen szintén magányos, már A kis herceg is ebből az érzésből született, hiszen senki sem képes megérteni különcségét, ezért is örül meg a kislány barátságának, akivel megoszthatja kalandjait.

A film tulajdonképpen túlmutat a könyvön, ugyanis nem fejeződik be ott, ahol a könyvlapok elfogynak, hanem még felnőttként is megismerhetjük az aranyhajú kisfiút, ahogy próbál beilleszkedni a számára oly idegen, csillag nélküli világba.

Bámulatos a képi világ, ahogy a két történet elkülönül egymástól, a kissé fakó, darabos papírmasé könyv és a szürke, csak részleteiben színes, gömbölyű és kézzelfogható film. Itt hívnám fel a figyelmet a rókára, aki a legszeretetreméltóbb és egyben állandó humorforrása a kompozíciónak.

A már jól ismert mondanivaló minden részlete helyet kap a filmvásznon is, de még bővül is a mai világ lassan felkiáltójellel, aláhúzva és kiabálva megjelenő üzenetével: Hagyjátok a gyerekeket élni! a saját ritmusukban! kényszer nélkül! Mi értelme olyan gyorsan felnőni? Inkább éljék meg az álmaikat, bújjanak bele mások bőrébe, időzzenek el az örömben, bánatban, éhségben és jóllakottságban, érezzék át a boldogságot, a jólétet és a lehorzsolt térdet, hogy majd felnőttként tudjanak erre visszaemlékezni, ebből erőt meríteni, különben feldönti őket az első nagyobb szél.

A filmben, ahogy a könyvben is, a szereplőknek nincs nevük. Kis herceg van, róka, rózsa, kislány, anyuka és bácsi. Ez azt sugallja, hogy hőse közülünk bárki lehet! Bárki képes lehet lelassítani egy kicsit és megcsodálni egy rózsát és nem várni tőle, hogy gyorsabban nőjön és illatosabb legyen! Majd az lesz, ha eljön az ideje!

Rózsa és Ibolya

Aki nem ismeri Rózsát és Ibolyát, az is hallott már a szerelem mindent legyőző erejéről, a határtalan bánatból táplálkozó remény beteljesüléséről, a jó jutalmáról és a rossz büntetéséről, de legalábbis megjavulásáról.

Abba a szerencsés helyzetbe kerültünk, hogy a klasszikus népmesei fordulatok színpadi változatát tekinthettük meg, méghozzá a bemutató napján.

A tündérvilág jelent meg a szemünk előtt, méghozzá parádés díszletekkel. Az erdő, a tündérek birodalma nagyon kifejező volt, főleg a fákat és a szél játékát sikerült életszerűvé tenni, de kiemelkedett a látványból, a függönnyel imitált tó megjelenítése is.

A jelmezek számomra már nem voltak ennyire lenyűgözőek. Értem én, hogy a legtöbb rózsa színe a piros, ezért ott minden piros színbe öltözött, de azért lehetett volna árnyalatokat is belevinni, ha nem egyenesen a sárga, fehér stb. színek jelennek meg a palettán. Így sajnos nekem a királynőről mindig az újasszony-tánc jutott eszembe.

Ibolya, a tündér királylány viszont a kellemes lilájában, üde színfolt volt, lévén, hogy nem öltözött az egész családja ebbe a színbe.

A színészek játéka viszont feledtette ezt a hiányosságot, bár néhol kicsit esetlennek tetszett, főleg Rózsa királyfi volt igencsak visszafogott, de majd belejön.

Nagyon hangulatosan váltakozott a próza és az ének, színvonalas volt a táncosok koreográfiája, mindezt kitűnően kísérte a 3 zenész, akárcsak a különböző effekteket. A pengetős, fúvós és vonós élőzene nagyon megemelte a színpadi jelenetek ritmusát.

A humor sem maradt el a két felvonás alatt, aminek főleg a gyerekek örültek, hiszen elsősorban nekik szólt. Nadragulyára, a gonosz tündér cselédre osztották a legtöbb vicces jelenetet, ami nagyon hangulatossá tette a varázslatokkal átszőtt történetet, finomított a gonosz cselszövés tragikumán.