Cimet

A hétvégén végre rászántuk magunkat, hogy elengedjük szeretett cicáinkat. Csiki már több mint egy éve beteg, Pezsgő is hónapok óta, de ő már sokkal rosszabb állapotban volt, mint Csiki. Száz százalékos pontossággal az orvosok nem tudták megállapítani, hogy tulajdonképpen mi a bajuk, viszont gyógyírt sem találtak a számukra. Kezeltük őket drága vitamincseppekkel, immunerősítővel, szteroiddal és injekciókkal, de igazán egyik sem használt. Néha az állapotukban állt is be javulás, de sajnos csak átmenetileg.

Egyre sűrűbben gondoltunk arra, hogy nem csak nekünk, de számukra is szenvedés ez már így, ezért a hétvégén Anti erőt vett magán és elvitte őket az állatorvoshoz, majd pedig a kertben eltemette.

Én nem voltam képes részt venni benne, viszont azonnal hozzáláttam, hogy kitakarítsam, fertőtlenítsem a házat, mert sajnos a kiváltó okot nem sikerült kideríteni, csak az az egy biztos, hogy a házból, kertből nem jártak ki, más állattal nem találkoztak, hacsak nem egérrel, sünnel.

Ma viszont egy új családtag érkezett hozzánk. Mondhatnák, hogy megmentettük, mert már régóta várják a beleegyező válaszunkat, hogy befogadjuk és ennek most jött el az ideje. Elsősorban Kaviár kedvéért történt mindez, mert ő egy igazi kandúr, egy macsó-macska, aki nem bírja pár nélkül sokáig.

Az új cica neve Cimet lett. A törzskönyve szerint Barbarának hívják, márciusban lesz 3 éves. Ő egy bengáli nőstény, aki eddig Kaviár apukájával élt egy fedél alatt, akit már ivartalanítottak, így nem volt még része anyai örömökben.

A volt gazdája szerint az volt vele a baj, hogy az almot nem használta, de bárhová képes volt odapiszkolni, ahol a legnagyobb felfordulást okozta, legyen ez a frissen mosott törölközőkupac, vagy az asztalon felejtett bögre. Emiatt vevő sem akadt erre a gyönyörű cicára.

Mi tagadás, parányit én is tartottam tőle, hogy nem sikerül jó modorra szoktatni, de reménykedtem is, hogy mivel panelból jött, a kertes ház feledteti vele a bezártság érzését és az is eszembe jutott, mikor a gazdája közölte, hogy még a nevét sem tanulta meg, hogy esetleg utálja őket, direkt csinálja a gonoszkodást.

Az biztos volt, hogy első látásra megszerettük a gyönyörű mintázatát, a puha, selymes szőrét, élénk, zöld tekintetét és kedves hangját. Bár ezt nem sokáig élvezhettük, mivel pár napra beköltözött a még el nem készült emeleti fürdőszobába.

Nem sürgettük, türelmesek voltunk, hisz nem is fiatal cica, biztos nehéz neki megszoknia az új környezetet. Kaviár viszont nem volt ennyire megértő. Nem tudom, hogy történt, de Cimet már a második nap elkezdett tüzelni, a sziáminak több sem kellett, azonnal megmutatta, ki az úr a háznál.

Három nap után biztosak voltunk benne, hogy itt bizony bengáli-sziámi kölykök fognak születni 3 hónap múlva.

Cimet is megbékélt, lenyugodott és egy olyan kedves cica lett belőle, amilyet egyik lány sziámi cicámnál sem tapasztaltam! Azonnal felugrik az ölembe, ha szólok neki és persze nevén szólítom, amit kb. egy hét után megjegyzett.

Sokáig csak szemből lehetett megsimogatni, különben megijedt, de ezt már kezdi levetkőzni magáról. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyszer sem pisilt be, mióta nálunk van, de talán ha háromszor és abban is biztos vagyok, hogy nem szándékosan tette, inkább ösztönösen.

Vadóc mivolta is szembetűnő, főleg mikor a kutyával találkozik, egyből kinyilvánítja származását és olyan dzsungelhangok törnek elő belőle, hogy Nannerl azonnal érzi hányadán áll vele.

Persze Kaviárt is rendre utasítja, ha arról van szó, egy pillanatig sem kétséges, ki hordja a nadrágot.

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen kölykök születnek. A természetükkel nem lesz probléma, mert akár bengáli, akár sziámi jelleműek lesznek, egy tündéri, megértő, határozott cicák születnek. Azt pedig, hogy milyen lesz a színűk, szőrük, mintázatuk kb. 3 hét múlva kiderül.

Ez az írás hetekkel később született, a dátum az érkezését jelöli.

Meglepibuli!!!

Tamara lányomat már hónapok óta arról faggatom, hogy tulajdonképpen mi tenné boldoggá a szülinapján. Manapság már a gyerekek annyira el vannak halmozva mindenfélével, annyira nincs értéke egy-egy tárgynak, és igazán alkalom sem az átadásra, hogy tényleg fejtörést okoz egy igazi, szívből jövő ajándék kitalálása.

Ráadásul én hajlamos vagyok arra, hogy minden ok nélkül, kizárólag a meglepetés kedvéért, bármikor bármit adni a gyerekemnek, csak hogy örömet okozzak neki és ettől én is jobbnak, szerethetőbbnek érezzem magam. Részben önzőség ez, jól tudom, de ilyen vagyok, vállalom. Azonban itt nem kell minden esetben valami drága, pénztárcát megterhelő dologra gondolni. Lehet ez egy általam készített matrica is, amire valami vicces szöveg van írva és melynek széle be van vagdosva és le lehet tépni, de lehet egy kedvenc étel is, ami nem túl gyakran szerepel az étlapon vagy hasonló.

Most viszont a 14. születésnapja eljövetelével tényleg szerettem volna valami maradandó, emlékezetes dolgot kitalálni neki.

Az csak egy dolog, hogy a szüleitől kap egy fülbevalót, mely ékszer hívatott emlékeztetnie erre a gyönyörű napra, tehát nem illik megfeledkezni róla. Az is törvényszerű ilyenkor, hogy összegyűlik a család megünnepelni ezt a napot, de erre számítani lehet, ez minden évben bekövetkezik, és mindnyájunk kedvéért történik, hiszen olykor szükséges, hogy a nagyobb család együtt legyen.

Idén valami rendhagyót akartam, valami mást, ami még nem volt. A sok ötlet közül végül annál maradtam, hogy szervezek egy meglepetésbulit.

Tami egyébként is szeretett volna a barátokkal külön ünnepelni, de én ezt most nagy sajnálkozások közepette lemondtam. Csalódott volt szegénykém, de megértette, hogy most nincs se pénz, se idő erre. Persze ez csak az elterelés volt, hiszen mindeközben én a barátok szülei segítségével meghívtam a lányokat, egy közeli ismerősöm pedig bevállalta, hogy míg megérkeznek, addig átcsalja Tamit magukhoz, hogy ne tűnjön fel neki semmi.

A buli előtti napon viszont Tamara kitalálta, hogy elmegy az egyik barátnőjéhez, Vásárhelyre. Először húzódoztam, hogy mi lesz így a tervvel, de aztán beláttam, hogy ennél jobban nem is alakulhatott volna a dolog, hisz így az előkészületekre nem csak pár órám, hanem egy egész napom marad.

És elérkezett a nagy nap. A barátnők pontosan érkeztek, még arra is volt idő, hogy felfújják a lufikat, és elbújjanak a szobájában.

Tami sem késett a kísérőjével. Azonnal felküldtem őket a szobájába, hogy pakoljanak le. Ekkor rontottak rá a meglepivendégek, lufikat dobálva, sikongatva. Nagy volt az őrjöngés, és a boldogság.

Én is elégedett voltam a kivitelezéssel, büszke a lányokra, hogy senki sem árulta el idejekorán a titkot és boldog, hogy igazán sikerült meglepnem a lányomat, ami a torta és a pizza hozzávalóin kívül csak odafigyelésbe, valamint gondos és körültekintő szervezésbe került.

Az esti tábortűznél és filmnézésnél még némileg kontroll alatt tartottuk a lányokat, de az éjszakai duruzsolás és röhögcsélés már teljesen kimaradt számunkra. Arra még azért emlékszem, hogy hajnali 3-kor hangfoszlányok szűrődtek fel az étkezőből - talán ekkor fogyott el a maradék pizza is a sütőből.

Nem is tudom, hogy bírtak reggel felkeni, valószínű, hogy a palacsinta illata térítette magához a társaságot.