Mostanában egyre több olasz film kerül bemutatásra a
hazai mozikban, aminek én rendkívül örülök, mert egyszerűen imádom a
helyszíneket, a színészeket, az olaszok humorát, képi világukat és az sem
mellékes, hogy eredeti nyelven hallgathatom.
A Perfetti sconosciuti, vagyis a Teljesen idegenek
című film minden várakozásomat felülmúlta! A vígjátéknak induló tragikomédiába
torkolló film nekem nagyon bejött. Maga a cselekmény tulajdonképpen bárhol
játszódhatott volna, a fel- és kidolgozás viszont ízig-vérig olasz volt, modern
és izgalmas, fordulatos, meghökkentő, felszínes és mély, elgondolkodtató és őrült.
A történet igazából egy lakásban játszódott, a
konyha, a terasz és leginkább az étkezőasztal körül kavarogtak az események.
Nem voltak történelmi helyszínek, felvonulások, itt a főszereplők miatt
sikerült ennyire fantasztikusra a megfogalmazás, ők tették katartikussá a
történetet, természetesen nem mellékes a rendező, Paolo Genovese és az operatőr
Fabrizio Lucci munkája sem.
A 7 jó barát megérkezik egyikőjük lakására, hogy
közösen elköltsék a vacsorát. Az összejövetel célja és értelme, hogy a
jelenlévők végre kicsit kiléphetnek a saját életükből, elfelejthetik a napi
gondokat, kikapcsolódhatnak egymás társaságában, és beleszólhatnak a másik problémájába,
amely természetesen sokkal könnyebb és szórakoztatóbb, sőt kifejezetten
felüdülés!
Érződik, hogy összeszokott társaságról van szó, félszavakból is megértik egymást, többségük
gyerekkori barát, de szívesen fogadják az újonnan érkezőket is,
akiket már szintén évek óta ismernek, hiszen mindnyájan megállapodtak, óvodás vagy
kamasz gyerekek szülei vagy csak éppen tervezgetik a gyermekvállalást.
A film viszont attól válik modernné, hogy a
középpontba a ma emberének kultusztárgya kerül, ahogy a filmben hívják: az
emberek fekete doboza, vagyis egy kis készülék, melyet elsősorban
kapcsolatfelvételre találtak ki, mára már viszont sokkal több ennél! Titkok és
információk tudója – és ha kell elárulója -, némelyek már élni sem tudnak
nélküle, vagyis a Telefon.
A konfliktus már az elindulásnál, vendégvárásnál
érződik, de kiteljesedni akkor látszik, mikor egyikük felveti, hogy játsszák
azt, hogy mindenki kiteszi a mobilját az asztalra és ami beérkező hívás, sms,
kép és egyéb üzenet érkezik, azt nyíltan és őszintén felvállalják a másik
előtt, a beszélgetéseket kihangosítva bonyolítják le, az egyéb szöveges és nem
szöveges üzeneteket pedig megmutatják és körbeadják.
A furcsa ötlet nem arat osztatlan sikert, de azt sem
merik nyíltan bevallani, hogy bármi titkolnivalójuk lenne a párjuk vagy a
barátaik előtt, így végül belemennek a rizikós játékba. A baráti társaság
először poénra veszi az egészet, röpködnek a cukkolások, gúnyos megjegyzések,
majd az első csörgés után egyre komolyabbá, drámaiabbá válik a helyzet.
Talán még maguknak sem vallják be, hogy mennyire
tökéletlenek, hazugok és álszentek, és hiába igyekeznek ezt továbbra is
leplezni, a lapjaikat immár felfordították, a titkokra fény derül, melyek egyre
durvábbak és egyre durvább reakciót váltanak ki a másikból, legyen az
házastárs, vagy barát.
Rocco (Marco Giallini), aki a vendéglátó szerepét
vállalta magára és kiváló érzékkel és szerelemmel készíti a fogásokat, a szerény plasztikai sebész, a tökéletesség megtestesítője, akinek azért vannak
problémái, de igyekszik a tőle telhető legjobb módon helyrehozni, nem mellébeszélni,
ő az, akire a lánya is felnéz, mert hihetetlen türelemmel és megértéssel
viszonyul iránta.
Kiderül, hogy Rocco felesége Carlotta (Anna Foglietta) viszont hiába pszichológus, a saját kamasz lányát képtelen
józanul szemlélni, nem is igyekszik megérteni, és csődöt mond a nevelésében.
Kifogástalanul játssza a frusztrált, középkorú nő szerepét, aki szeretné, ha ő
kerülne a középpontba, de úgy, hogy ezt még ő se vegye észre.
Arra is fény derül, hogy Cosimo (Edoardo Leo), a
jólmenő, sármos vállalkozó, aki most éppen taxisként keresi a kenyerét, de
bármibe hajlandó belevetni magát, ami a fejlődését és anyagi jólétét
biztosítja, mennyire is gondolja komolyan a gyermekvállalást. Cosimo remekül
alakítja a fennhéjázó, „nekem minden sikerül” típusú, macsó férfit, miközben
féltékenyen nézi feleségét, Biancát (Alba Rohrwacher), aki naivan nyújt neki és
ex barátjának segítő kezet, ha a másiknak erre van szüksége, miközben észre sem
veszi, hogy saját magát mennyire a háttérbe szorítja, mennyire felkínálkozik az
ellenkező nemnek, de úgy látszik még ez sem elég! A törékeny nő igyekszik
mindenki más helyzetébe empatikusan belehelyezkedni, akárcsak egy szóval, egy pillantással
vagy egy mosollyal reményt önteni a másik szívébe, miközben ő összetörik és úgy
érzi magát, mint egy eldobott cigarettavég.
Azt is megtudhatjuk, hogy Peppe (Giuseppe Battiston)
és Lele (Valerio Mastandrea) miért cserélnek telefont, melyikük is van nagyobb
veszélyben, hogy kiderüljön róla bármi és miért is bánják meg mind a ketten,
hogy ezt megtették. Peppe a mindenki által szeretett testnevelő tanár, akit
éppen most rúgtak ki az állásából és ezért (is) igazán csak sajnálni lehet, de
nem kell, mert ő pont az az édes kis plüssmackó, akit mindenki ölelni
szeret(ne), csakhogy Peppe nem engedi, hogy akárki megölelje.
Talán Lele az egyik legnagyobb vesztes a csapatban,
aki még a hazugságot is magára vállalja, csak hogy mentse az irháját, miközben
az is kiderül, hogy Lele felesége, Eva (Kasia Smutniak), miért nem hord bugyit.
Eva, aki akkor is szégyelli magát, mikor még meg sem szólalt, aki igyekszik
borba fojtani fájdalmát, hogy a családi veszekedéseket elkerülje.
Egyre több káromkodás keseríti meg a tiramisú ízét,
egyre több indulat tör felszínre és egyre több lehetőség is adódik a
megoldásra, megbocsátásra, elfogadásra, mellyel vagy élnek, vagy nem.
A romantikus holdfogyatkozás már csak egy
lényegtelen háttérkép a telefon kijelzőjén, az érvek és kinyilatkoztatások
viszont fényesen ragyognak, melybe már nem lehet szabad szemmel belenézni.
Sok megható, elgondolkodtató kijelentés hangzik el,
melyeket magunkénak érezhetünk, számos tanács fogalmazódik meg azok szájából,
akik kívülállóként látják a másikat és olyankor jól, helyesen is érzékelik a konfliktust,
de a saját életükben képtelenek okosan és higgadtan gondolkodni, cselekedni.
A film azt sugallja, hogy hazugságban élünk. Hogy
titkokra van szükségünk ahhoz, hogy boldogok legyünk, hogy egyre több inger
kell, hogy ébren tartsuk a figyelmünket, hogy képtelenek vagyunk elfogadni, ami
van, többet és mást akarunk, mert ha már megkaptuk, akkor az már nem is olyan
kívánatos. Felesleges magyarázkodásokkal hessegetjük el a bűntudatunkat, nem hisszük
el, hogy képesek vagyunk egy pillanatban a pillanatnak élni, hogy kielégíthet
minket egy mosoly, egy mozdulat, és boldoggá tehet egy korty bor, egy falat
kacsahús is.
A filmben könnyű a megoldás. Hiszen végül nem
játszották le ezt a játékot, nem tették ki a telefonjukat, az utolsó képkockák
tanúsága szerint az egész film csak fikció volt, hogy mi történt volna, ha…
Így viszont nyugodtan kiléphettek a lakásból,
beszállhattak az autóba és úgy tehettek, mintha mi sem történt volna. Az
érintettek nem tudták meg ki hűtlen és ki hazudik, ki az áruló és ki a másként
gondolkodó, ki akar játszani és ki játszmázik… Hiszen a legfőbb problémát csak
a biodinamikus bor okozta.
A film utóhatása viszont, mikor kilépünk a moziból, és azonnal kezünkbe vesszük a mobilunkat, hogy felhangosítsuk, biztos kicsit mindenki másképp néz rá… Talán…
Ez az ő életük… vagy a miénk is lehetne?
