A 8. évfolyam mérföldkő egy gyermek életében.
Ilyenkor nagyon sok változáson megy keresztül mind külsőleg, mind belsőleg. Nem
tudja, hogy kicsoda és mi a keresnivalója ebben a világban, ahová szeretne
tartozni, de fogalma sincs, miként tegye. Napról napra változik, keresi
önmagát, lázad és nem ért egyet senkivel, a kamaszodás teljesen kimeríti, nem
képes koncentrálni vagy kellőképpen teljesíteni és ettől rosszul érzi magát, befelé
fordul, a külsőségekre helyezi a hangsúlyt, vagy vállat rándít és úgy tesz,
mint akit egyáltalán nem érdekel semmi, csak a haverok.
Mindeközben a környezete is változik, a helye is a
világban és a megszokott egyszerre idegenné válik. Lezárul egy korszak,
elérkezik a ballagás ideje, hogy felvételizni kell más iskolákba, de még a
Waldorf-gimnáziumba is, ahol adott volna a továbbjutás, de egy olyan
megmérettetésre is sor kerül, amit drámának nevezünk.
A helyzet korántsem olyan drámai, mint neve jelzi. A
gyerekek azért hozzá vannak szokva a szerepléshez, hisz minden évben elő kell
rukkolniuk valamivel, de ekkor egy nagyobb lélegzetvételű, komolyabb eseményre
kerül sor. Egy színdarabra, amire rengeteget készülnek, több hónapon keresztül,
kezdetben csak a szabadidőben, az utolsó hónapban viszont már napi szinten,
akár az órák helyett is. Ebben az esetben kb. 300 órát vett igénybe mind a
szereptanulás, a koreográfia elsajátítása vagy a jelmezek megalkotása.
A 8. osztály idén a Made in Hungária című zenés
darabot adta elő. Ez az osztály hozzá van szokva a nehézségekhez, a váratlan
helyzetekhez. Többször adódott már olyan dolog az iskolai életükben, amitől a
Waldorf-pedagógia inkább óvja és kíméli a gyereket, nekik viszont keresztül
kellett menniük rajta, de talán ennek is köszönhető, hogy hihetetlen
problémamegoldó képességgel rendelkeznek. Igyekeztek is mindent önállóan
megoldani, de legalábbis vétójogukkal élni, ha pedig nem sikerült, biztosak
lehettek benne, hogy ott van mellettük Manyi néni, az osztálytanító, hogy
kihúzza őket a csávából vagy egy új utat mutasson, természetesen a szülők
segítségével, ha erre adódott igény.
A nehézségek a külső szervezésben is megjelentek,
mint a színhely megválasztása, a technikai előkészületek, a zenekar véglegesítése
– mivel az élőzene evidens volt – vagy a jelmezek megválasztása, kivitelezése.
Mondanom sem kell, hogy utóbbi nem a fiúk életében okozott többször
fennakadást, de végül a lányoknak is sikerült közös nevezőre jutniuk. A piros pöttyös
szoknyát, a hozzá tartozó tüllel ők varrták meg, akárcsak a fiúk a nyakkendőjüket.
És akkor még itt van, hogy az összes akaratot és
utasítást be kell(ene) tartatni egy 14 éves kamasszal, aki már a nézésében is
többet pimasz, mint nem, aki percenként képes megsértődni egy-egy apróságon,
visszabeszélni, ha úgy érzi, neki van igaza és fölöttébb felháborodni, ha nem
tetszik neki valami, akár jogosan, akár nem.
És hogy mi lett a végeredmény? A pódiumra egy olyan
összeszokott, egymásra figyelő és egymást segítő társaság érkezett, akik nem
elég, hogy nagy nyilvánosság előtt fesztelenül mozognak a színpadon, de még élvezik is! A lányoknak
fülig ért a szájuk, ha énekeltek, ha táncoltak, a fiúk lazák voltak, ahogy egy
rockzenészhez illik és szemtelenek, ahogy a természetükből adódik. A táncok
koreográfiája illett az egyéniségükhöz és a darabhoz, néha kihívó volt
és erotikus, néha játékos és visszafogott. Pont olyan volt a paletta, amilyen
egy ilyen korú gyerekben nap, mint nap lejátszódik: színes és izgalmas,
fájdalmas és szívet melengető, vicces és groteszk.
A főbb szerepek telitalálatok voltak. A néző észre
sem vette, hogy Miki csak a próbák felétől volt képes részt venni a
csapatmunkában, mivel sokáig mankóval járt. Az sem látszott, hogy az egyik
fiúnak éppen gyomorrontása volt, az egyik lánynak görcsölt a hasa, egy másik
fiú pedig tegnap balesetet szenvedett, nehezére esett a beszéd is.
A „mellékszereplőket” sem nevezném mellékesnek,
hiszen a legtöbb humor tőlük származott! A ritkán látott társbérlő színpadra
lépése önmagában nevetést generált, akárcsak Bigali elvtárs parádés alakítása. Némileg
kevesebb volt az osztálylétszám, mint a szereplőgárda, ezért néhányan akár
három szerepben is „tetszelegtek”, kiválóan oldva meg ezt a nehéz feladatot is.
A Made in Hungária filmbeli változatától a színdarab
több helyen eltért, ami szerintem előnyére vált, hiszen itt fiatalabbak adták
elő, az ő jellemükre formálva. A forgatókönyvből számos dolog ki lett húzva,
meg lett „szelídítve” illetve át lett koreografálva, csak azért, hogy waldorf-kompatibilis
legyen, ne sértse a közízlést, mindezt anélkül, hogy azért az alapvető konfliktus
se sérüljön és építkezni tudjon a végkifejletig.
Bár a gyerekek nem értették mindig, hogy mit, miért
csinálnak és miért úgy reagálnak, hisz ez a nemzedék nem érezheti át azt a korszakot,
amikor nem volt szabad eltérni a megszokottól, hogy mindenért engedélyt kellett
kérni, és többnyire elutasításban részesültek, mégis sikerült beleérezniük és
kifejezniük a főbb mondanivalót. A lázadás – a kamaszos lázadás – azért érződött
a játékukon, nem voltak kínos szünetek, megakadások, a színhely-változtatások
is elég gyorsan peregtek, nem volt szükség túl sok díszletre, a gyerekek
uralták a színpadot, vonzották a tekintetet. Amatőrök voltak, de profi
amatőrök, akik élvezik, amit csinálnak és elvarázsolják a nézőt, aki azon veszi
észre magát, hogy csak tapsol és éljenez, és nem hiszi el, hogy elrepült másfél
óra!
Két előadás is lezajlott, egymás után, amitől kicsit
féltem, hogy a másodiknál már túl fáradtak lesznek, ehelyett parányit még
jobban sikerült, mint az első és ugyanolyan lelkesedéssel vitték végig, sőt még
néhány cenzúrázott gondolat is bekerült a jelenetekbe, csak hogy igazi legyen a
show-törés!
Meglepetésünkre a szülőket is felcipelték a
színpadra, hogy együtt „csavarjuk fel a szőnyeget”, és persze a megérdemelt
tortát is elfogyasztották, ki így, ki úgy J.