Nem szeretek rossz kritikákat írni, ezért is volt
nehéz hozzákezdenem a Pappa Pia című film elemzéséhez, de remélem, hogy annyira
azért nem lett elmarasztaló az ítéletem.
Maga a történet nem lett volna rossz, még eredetinek
is mondhatnám, ha sikerült volna kihozni belőle valami váratlan fordulatot. Ez
sajnos elmaradt. A címválasztást sem igazán értettem. Világos, hogy a Mamma Mia
című nagysikerű opuszra akar asszociálni, ami viszont csak annyiban hasonlít a magyar
párjára, hogy szintén énekelnek benne. Egyébként közös pont nincs. Talán bele lehet
még képzelni a Pappába a Papit, aki ugye az egyik főszereplő, vagy hogy szeret
inni, ami a pia lenne, de ez már annyira erőltetett, hogy merem remélni, csak
nekem jutott eszembe.
Szóval adott egy rocker nagypapa (Nagy Feró), aki az Arany Album Otthonban – ez vicces
név, emeljük ki, mert nem lesz sok ilyen - múlatja az időt, többnyire
csínytevésekkel és természetesen zenéléssel, valamint a hozzá illő renitens
viselkedéssel, amivel a lila ruhába öltözött gondozók és az idegbajos
igazgatónő természetesen nem képes megbirkózni. Miért nem adnak neki nyugtatót,
ha már annyira zavarja a rendet?
Ezen kívül adott ennek a fiatalos nagypapának az unokája,
Tomi (Szabó Kimmel Tamás), aki "váratlanul" és rendkívül kockázatos körülmények között szökteti meg
kedvenc rokonát, és akire haragszik az apja, az ex-barátnője és még sokan
mások, amiért meggondolatlanul – és őket hátrahagyva - lelépett Amerikába és
azért is, mert most onnan visszajött.
Maga a film túl sok fronton hasonlított a 2009-ben
bemutatott zenés vígjátékra, a Made in Hungariára. Nem csak a főszereplő (Tomi, Miki), hanem a jelenetek is
visszatükröződtek, de néhol még a szöveg is ismerősen csengett - a
lányom kívülről fújta, hisz nemrégiben adták elő színdarabként.
Ennek ellenére kellemes hangulatot keltett a film a
nézőben, a főszereplő sármja sokat javított a női közönség hangulatán és az
orgánuma is remek, de ezen kívül nem sok érdemlegest lehet megemlíteni benne. Hiába
szerepelt benne még Sthol András is, aki remekül hozta a balatoni maffiózó
könyörtelen és a nők hasra esnek a lábai előtt feelinget, de annyira azért nem
volt parádés, hogy elnézzem neki a női cipő imádatát, amit sehová sem tudtam
tenni. Hacsak titokban nem volt homokos, de akkor ez miért nem jött át?
Nagy Feró viszont nem színész. Ezt most bebizonyította.
Bármennyire szerettem volna neki elhinni, hogy átéli a szerepét, drukkoltam
érte nagyon, hogy elhitesse velem, hogy ő nem az, akinek látszik, egy
pillanatra sem sikerült megfeledkeznem arról, hogy nem kapott képzést. Sokkal
inkább el tudtam volna képzelni ebben a szerepkörben Reviczky Gábort – még ha
nincs is rocker múltja -, szerintem hitelesebben el tudta volna játszani a
rockert, mint ahogy el is játszotta a filmben rá osztott szerepet, csak kár,
hogy annak egyáltalán nem volt sem súlya, sem értéke.
Azért ki lehetett kapcsolódni rövid időre, még akár drukkolni is a főszereplőknek, de tulajdonképpen
kizárólag a kellemes zene mentette meg. A régi számok új hangszerelésbe
kerülése egyszerűen felüdülés volt a mostani zenei kultúra idegtépő tucatzenéje
után, de még a régi, szegényesebb zenei stílus is életre kelt Rakoncai Viktor
és Kozma Katalin újragondolt adaptációjának köszönhetően. Egyébként a legtöbb
poén, na jó ne túlozzunk, a néhány poén is a zenének volt köszönhető. Ki kell
emelnem Mara, vagyis Ostorházi Bernadett énekhangját – aki egyébként
színésznőként is megállta a helyét, vagy a jövőben megállja, mivel ez volt az első felkérése -, csak az volt a fura, hogy egyáltalán nem
hasonlított a beszédhangjára. Talán nem is az ő hangja volt?
Sajnos a muzsikához tartozó koreográfiák kissé
idétlenre sikeredtek, a túlgesztikulált mozdulatok, melyet nevezhetünk táncnak
is, kicsit sem illettek a zenéhez, az állandó vigyort látva az arcokon – főleg
Kováts Veráét, aki Mara húgát alakította - minduntalan ökölbe szorult a kezem,
de aztán jött a mindent feloldó happy end, mely elkerülhetetlennek bizonyult,
már a film elejétől kezdve.
Mindent összevetve egész jól éreztem magam vetítés
közben, csak az bántott, hogy számos lehetőséget nem használtak ki, a feldobott
labdákat nem csapták le, vagy ha igen, akkor elcsépelt módon. A főszereplők
elbírtak volna egy kissé összetettebb feladattal is, kivéve Ferót, neki ez is
kihívás volt, ja és meg kell említsem Korda Gyuri "fergeteges" gagjét, melyet ámulattal vegyes kétségbeeséssel
figyeltem, várva, hogy mi jöhet még ezután? És ez volt az első képkocka, ami - sajnos - kellőképpen megadta a film további
mondanivalójának hangulatát…
De a zene nagyon jó!
Csupó Gábor filmje.
