Egy újabb olasz gyöngyszemet sikerült megnézni a
moziban. A hely, vagyis The Place című alkotás bármennyire is játszódhatott
bárhol, akármennyire is nemzetközi a címe, mégis ízig-vérig olasz volt. A már
jól ismert szereplők, akik mostanában szinte minden filmben felbukkannak,
együtt mozognak, az olasz temperamentumok, szófordulatok és viselkedésformák
rendkívül egyedivé tették magát a történetet.
A hely tulajdonképpen egy kávézó, és nem is mozdulunk
el innen 113 percig, de hiányérzetünk sincs, hiszen mindent megtudunk ebből a
kameraállásból is.
Itt „lakik” vagyis eszik, iszik, dolgozik, éli a nem
mindennapi életét egy Férfi (Valerio Mastandrea) – kinek nevét egész idő alatt homály fedi. Talán
nem is szólítják sehogy, talán nem is hús-vér ember – de akit menetközben
magunkban már elnevezünk Istennek, Sátánnak, őrültnek, intelligens
szarkavarónak, saját lelkiismeretünknek, ki-ki vérmérséklete szerint. Nem
tudunk róla semmit, nincs múltja, identitása, nincsenek rokonai, látszólag
érzelmei sem és sohasem alszik. Csak egy feladata van, hogy elősegítse a hozzá érkező szegény ördögök vágyainak beteljesülését.
Mint a mesében. Csak itt cserébe tenni kell érte valamit. Valamit,
amit a Férfi kitalál számukra, ami nem az ő vágyuk, tőlük teljesen független, és
látszólag mindkét fél számára idegen. Úgy tűnik, mintha a Férfi marionettezne
az emberekkel és a szálakat olyan ügyesen húzogatja, hogy az egyik ember a másiknak
tegyen „szívességet”. A férfi nem riad vissza az erőszakos cselekedetek,
bűncselekmények kérésétől sem, számára ez nem is tűnik erőszakosnak, vagy
inkább közömbös marad és bár az eszével tudja, de őt csak az érdekli, hogy mit
érez a vele szemben ülő férfi, nő, fiatal és öreg.
Mit érez akkor, mikor megkapja a számára életidegen
és természetének ellentmondó feladatot, mely többnyire nem túl bonyolult,
de azonnal érezhető, hogy túlmutat a kérő lehetőségein? Vajon mit érez, mikor a
végrehajtásán gondolkodik, terveket sző? Mennyit hajlandó kockáztatni? És mit
érez abban a pillanatban, mikor megteszi? Már ha megteszi, mert nemet is mondhat,
akár az utolsó pillanatban is, ha ezzel vállalja, hogy a vágya beteljesületlen
marad.
Hogy milyen kéréssel fordulnak végső
elkeseredettségükben ehhez az emberhez a kétségbeesett, kilátástalan helyzetbe
került áldozatok? A kívánságok nagyon változatosak, az egyetlen közös vonás
bennük az, hogy a kérő számára életbevágóan fontos. Valami olyan, amit saját
erőből képtelen véghezvinni, főleg, ha nincs is rá hatása, legyen az egy
betegség elmulasztása, a hit újra feltámasztása vagy önbizalma hiányának
köszönhető önértékelési probléma.
A végső győzelemig hosszú az út, és a kimenetele is
kétséges. Számos buktató adódik közben, váratlan fordulat, előre nem látható
fricska. És még akkor közbeszólhat a lelkiismeret, az alapvető erkölcsi norma,
a magunkkal hozott intelligencia vagy a folyamat közben felébredő empátia.
Persze nem muszáj végrehajtani a kérést, de akkor a
végeredmény is kétséges, sőt, valószínű, hogy az áhított vágy negatív fordulatot
vesz, vagy nem teljesül és marad minden úgy, ahogy (nem) volt (jó). Vajon meddig
mennek el az emberek annak érdekében, hogy megkapják, amit szeretnének?
Merthogy nem képesek beletörődni, hogy kicsúszott a
kezükből az irányítás, és nem tudnak beleszólni a történésekbe, csak sodródnak
az eseményekkel, mint egy néző. Ez a sors. Vagy van beleszólásunk vagy nincs. És
mi szeretjük azt hinni, hogy kézben tartjuk a szálakat és magunknak
köszönhetjük a sikereket éppúgy, mint a kudarcokat, de akkor valaki azt mondja,
hogy nem! Nem te vagy az oka! Én tettem ezt veled, és a te kérésedre, tehát a
felelősség is a tiéd!
Tulajdonképpen eléggé egyszerű az alapötlet és
rendkívül ötletes. Az eleinte némileg összefüggéstelen részletek a film felénél
kezdenek valami egységet alkotni, de akkor a mozaikdarabok ismét széthullanak,
persze, hogy nem az történik, amire számítunk vagyis aminek logikusan
következnie kéne, hiszen nem egy amerikai filmről van szó.
A szereplők egy része jó ismerősünk a Perfetti Sconosciuti című filmekből, akárcsak a rendező, Paolo Genovese, akinek a két műve
között messzemenő hasonlóságot vonnak le a kritikusok, amit én nem igazán
értek, leszámítva, hogy mindkét filmben egy tartózkodási helyen zajlanak az
események és morális kérdéseket boncolgatnak, egyébként ég és föld.
A kedvencem ebben a filmben is szerepel, Marco Giallini, aki szinte minden újkeletű olasz film főszereplője és ismét újabb
arcát mutatta meg úgy, hogy alig látszik változás a fizimiskáján J.
A helyben most leginkább az az idős hölgy fogott meg,
aki majdnem feladta ragaszkodását a régi erkölcsi normákkal szemben és
kétségbeesése olyan bűnbe hajszolta, melyet ép ésszel nem tudott volna kezelni.
Szerencsére az utolsó utáni pillanatban sikerült feltennie magának azt a
kérdést, hogy ha megteszi és megvalósul a mindennél jobban áhított vágya, hogy
fog a férje és a tükörképe szemébe nézni? Hát nem ugyanúgy! Sőt! Nagy valószínűséggel
még rosszabbul fogja magát érezni, mint ahogy érzi most. És fejtette ezt ki
olyan ártatlan humorral, hogy a vele szemben ülő Férfi arcizmai végre
megrándultak, látszott rajta némi félelem és ez engem boldogsággal töltött el.
Itt azt gondoltam, hogy mégis csak ember. Nem a mindenható, de akkor hogy jön ő
ahhoz, ahogy mások életével játsszon, kihasználja reménytelennek tűnő
helyzetüket? Persze ha nem lenne ügyfele, akkor ő sem létezne és nem lenne
napról napra fáradtabb, végre továbbállna erről A helyről, ahol már egymásnak
adják a kliensek a kilincset.
A filmben nagyon nincs is mellékszereplő, bár azért
van némi rangsorolás, de mindegyik színész majdnem ugyanolyan jelentőséggel
bír, mint a másik. Ez abból is adódik, hogy egymás nélkül nincs értelme a történetnek,
a szálak szorosan összefüggnek, még ha eleinte nem is látjuk. Egy idő után
rájövünk, hogy mindenki kapcsolódik a másikhoz, bármennyire is eltérő a
problémája, a társadalmi szerepe, a személyisége, a szerepköre.
Van még egy főszereplő. Egy füzet, mely egyre súlyosabb,
az idő múlásával vastagszik, és amibe senki bele nem pillanthat, csak a Férfi,
aki az elbeszélések nyomán lelkiismeretesen írja. Itt minden dokumentálva van
az elvégzendő feladatról, a megtörtént vagy csak feltételezett cselekedetekről,
vagy az odáig vezető érzések, gondolatok kipattanásától. Néha egy-egy papírlap
kiesik a füzetből és a Férfi elégeti.
Mintha nem is filmet néznénk, hanem ezt a vaskos,
fekete könyvet olvasnánk. A történéseket is csak elképzeljük az elmondottak
alapján, egyedül a mesélő testbeszéde, hangja és mimikája ad némi plusz
töltetet. Mondjuk éppen eleget. A sok közeli felvétel arra biztatja a nézőt,
hogy kizárólag a szereplőkre, az általuk megformált alakra és érzelmekre
koncentráljon.
Ez a film a szívünkkel és az eszünkkel egyszerre
játszik. Eleinte nem akarjuk elhinni, amit látunk, utána kétségbe vonjuk, hogy
amit láttunk az igaz lehet-e.
A néző igazából senkivel sem tud azonosulni, még ha
meg is érti a mozgatórugókat. Vagy inkább nem mer, mert akkor valaki mást ítél
halálra, így mindvégig kicsit kényelmetlenül, feszengve és izgulva drukkol a
jobb végkifejlet reményében.
