Úgy látszik Marco Giallini nélkül már nincs is jó
olasz film. Ami nem is csoda, mert ez az ember minden manír nélkül olyan jól
tudja hozni a számára megálmodott szerepeket, mintha tényleg mindenféle
szituációban leélt volna már legalább egy életet.
Az Én vagyok a Vihar című filmalkotásban Ő Numa
Tempesta, egy gátlástalan vállalkozó, a világ szépségei iránt látszólag
közömbös pénzügyi mágnás, akinek se bejelentett lakcíme, se barátja, se
gyökerei, de ellenállhatatlan és karizmatikus egyéniség, aki rendkívül
otthonosan mozog a felső tízezer sznob társadalmában, vagy a korrupció
melegágyában.
A film fő mondanivalója nem esik annyira távol a
mindennapi élettől, de ennek az egyszerű témának a kivitelezése fölöttébb
egyéni. Mindig voltak szegények, mindig lesznek gazdagok, és mindig is lesznek
olyanok, akik ezt túlélik, felülemelkednek, kitörnek, vagy lecsúsznak, netán
börtönbe kerülnek.
A filmben megfelelő az egyensúly a két véglet
között, se nem röhögünk gúnyosan a pórul járt gazdag új munkakörén – merthogy
ezt is méltósággal végzi, már amikor végzi – se nem sírunk a szerencsétlen
hajléktalanok sanyarú sorsán, mert sikerül úgy éreznünk magunkat a film végéig,
hogy ez így van jól, így természetes.
„Ne meséljem el inkább az én sztorimat? Mert a Tiéd
láthatóan dögunalom.”
Tulajdonképpen Numa is hajléktalan, csak lelkileg. Magabiztossága
megnyerő, de azért nem annyira, hogy elnézzék egoista megnyilatkozásait, mely
véleményét még nyíltan hangoztatja is, míg aztán meg nem fordul a kocka és
hirtelen mindenki szemében egy maximálisan empatikus emberré válik, akit csak a
szeretet ösztönöz az önzetlent jócselekedetekre. Persze a köpönyeget elsősorban
a pénz fordította meg, de aztán rájövünk, hogy kezd felébredni benne az igazi
együttérzés, hogy nem érzi cikinek, hogy segítsen alkalmi ismerősein, bemutassa
alkalmi partnereinek, majd velük együtt véghez vigyen egy hatalmas csalást,
amit persze nem úszhat meg büntetlenül.
„Ugyanannyi pénzbe kerül egy jó ügyet, mint egy
rossz ügyet támogatni”- mondja ezt a gátlástalan ügyeskedő, aki a pénz
hajhászása közben elfelejti felemelni a fejét, hogy körbenézzen, mennyire
egyedül maradt. A három pszichológiai tanulmányait végző prosti sem tud túl sok
segítséget nyújtani a mélylélektan traumáinak feltárásában – lehet, hogy még
nem tartanak itt a tananyagban, vagy éppen hiányoztak -, de legalább viccesek.
A filmnek remek a stílusa. Az embert megkeserítő
gondokat olyan finoman és észrevétlenül ábrázolja, hogy csak később jövünk rá,
milyen mélyenszántó mondanivalója van az ötszintes szálloda folyosóján kocogó
üzletembernek, a játékgéptől a gyereket ellökő, benne rejlő önző kisfiúnak, aki
a következő pillanatban már maga elé is helyezi. Vagy az előbb említett kisfiú mindig
vidám papája, Bruno (Elio Germano) nem teljesen tisztességes üzleti felismerésének, netán az
őszintén naiv és nem mellesleg gyönyörű prosti nyíltságának az idegen és
ismeretlen és még rosszul is öltözött emberek irányába, avagy Angela (Eleonora Danco), a
szociális vezető következetes határozottságának, mely keménység majdhogynem
sosem távozik belőle és már-már negatív képet sugall vallásossága és segíteni akarása
ellenére is.
Bruno fia, Nicola (Francesco Ghegi) hitelesen testesíti meg az erősen
veszélyeztetett helyzetű gyerekek keserű sorsát, de tudatosan nem áll be a
sorba, ahogy azt előre elképzelhetnénk, és nem engedi meg magának, hogy a
tanulást hanyagolja, inkább meg akarja mutatni, hogy ez az egyik legfontosabb,
hogy a fiataloknak jövőjük legyen, ha okosan használják a fejüket. Nem él
vissza a helyzetével, pedig megtehetné, hisz aranyos arcocskája minden
nőneműben szánalmat és segíteni akarást vált ki, de ő ezt megfordítja, inkább ő
nyújt segítő kezet Numának. Ő még tud tiszta, gyerekfejjel gondolkodni, hogy
nem a pénz, vagy annak hiánya miatt nyomorodnak meg emberek, hanem az elfojtott,
ki nem mondott szavak, tisztázatlan emberi kapcsolatok, saját maguk
félrevezetése és becsapása az okok, melyek nem engedik, hogy nyugodt, pihentető
álomba merülhessenek éjszakánként.
Sajnos a film végén nem kapunk tanácsot a két
szélső réteg minél fájdalom mentesebb közeledésének kivitelezéséhez, sőt egy
kicsit csalódást is okoz a hajléktalanok új életvitele. Viszont Numa
megbékélése a világgal, a gyerekkori traumájának feloldása, amilyen egyszerűen és
természetesen kezeli a régmúlt sérelmeit és megtalálja azt a hangot, amivel
orvosolni tudja, mindezt ugyanolyan méltósággal és nyugalommal, mint mikor
korrupt üzletember volt és nem voltak anyagi gondjai, engem teljesen
lenyűgözött és levett a lábamról.
A lekezelő, nagyképű és hirtelen haragú emberből egy
az apróságoknak is örülő, egyszerű gyerek válik, aki képes megbocsátani, a
hibáit beismerni és a büntetést elfogadni, és így végre nyugodtan, rémálmok
nélkül aludhat éjjelente, mit sem törődve a kétes színű és szagú
ágyneművel.
Csapó! Ennyi!
