Félve nyomta le a kilincset, bár az agya tudta, hogy
félelme alaptalan. Hiába hallatszott az imént még kutyaugatás az udvarból, biztos
volt benne, hogy nemrégiben elvitték, úgyhogy semmiképp sem támadhat rá az
állat.
Igyekezett minél több részletet megfigyelni, de hiába
erőltette a szemét, így napnyugta előtt kicsivel, a félhomályban, nehezen
tudott tájékozódni. Nemcsak a sötétedés okozta a rossz látási viszonyokat,
hanem az udvar egyre zsúfoltabb mivolta is, melyet megfigyelései alapján már megtapasztalt.
Ritkán múlt el úgy nap, hogy ne változzon meg valami a korábbi állapothoz
képest. Néha ugyan eltűnt egy-egy tárgy - vagy átalakult, többnyire a kutyának
köszönhetően - csak azért, hogy aztán újabb kerüljön a helyébe, olykor csak
átmenetileg időzve, gyakrabban viszont egész hosszú időre berendezkedve.
Az állandó szereplő egy kiszuperált sárga
transporter volt, melyen látszódott, hogy évekkel ezelőtt jobb sorsa lehetett,
talán kirándulóbuszként használták. Mára már csak az eső elől nyújtott védelmet
a hintaágy párnáinak vagy a férfi horgászkellékeinek, avagy értékesebb
szerszámoknak. Méltatlan sors ez a vidám kiruccanásokhoz szokott járműnek, de
hát az évek senkit sem kímélnek.
M. sóhajtott egyet és ez a sóhaj már saját életkorának
szólt. Bal kezével önkéntelenül is a derekához kapott, ahova rendszeresen bele
szokott nyilallni a fájdalom, főleg a hideg beálltakor.
Márpedig december közepe lévén - globális
felmelegedés ide vagy oda -, ha későn is, de beköszöntött a fagyos idő, és félő
volt, hogy ha később jön, tovább is marad. M. a rövid télre sem volt
felkészülve, nemhogy egy hosszabbra. Az erdőket a környéken már rég kivágták,
ami megmaradt, azt meg úgy őrizték, mint a kincset. Az is volt. Olyan értéket
képviselt, mint régebben az arany.
Ennek a faháznak is sokan a csodájára jártak, mert
fenyőgerendákkal feldúcolt terasza, félbevágott farönkökkel szigetelt oldala
szemet gyönyörködtetett. Ritka volt a faház a betonépületek közt, pedig megnyugtató
érzést keltette a szemlélődőben. Azt sugallta, hogy van még természet, hogy
talán a Föld még megmenthető.
***
Mivel nem hallott trappolást a kert végéből, megnyugodott
és immár minden aggodalom nélkül belépett a kissé saras talajra. Sejtette, hogy
nem zárták be a kaput, napközben szinte sosem szokták, főleg, ha valaki volt
itthon, ráadásul a német juhászkutyában is bíztak a gazdái, hogy nem enged be
bárkit. M. viszont abban bízott, hogy mint minden pénteken a család legkisebb
tagja kutyaiskolába vitte az ebet és így még akár több órája is lehet, hogy
tervét megvalósítsa.
Egyébként aranyos kutya volt, sokszor nézte, amikor
játszottak vele, hogy milyen viccesen bolondozik, de azért tartott is tőle. Hol
kedvesen csóválta a farkát, mikor arra járt, hol őrjöngve rohangált a kerítés
mentén, nem igazán lehetett kiszámítani, mikor milyen a kedve. M. nem merte
volna megreszkírozni, hogy akkor jöjjön, mikor itthon van. Nagyon félelmetesen
tudott ugatni és többször látta azt is, ahogy a gazdája támadni tanítja a
kutyaiskolában tanultak alapján.
Lassan óvakodott a ház felé, mely körülbelül ötven
méterre volt a kerítéstől. Arról megfeledkezett, hogy a minap a férfi átmenetileg
téglákat pakolt le egymás mellé a teraszig, mintegy járdaként, míg az igazi el nem
készül.
Kettőt sem lépett, mikor megbotlott az egyik
göcsörtös téglában, melynek nem lehetett más a következménye, mint hogy
felbukjon és hasra essen. Próbálta enyhíteni az ütést a tenyerével, de ezzel
csak annyit ért el, hogy mindkét kézfejét lehorzsolta két másik kődarab.
A bontott téglák natúr állapotban hevertek a földön.
Ismerte régről ezt a technikát, amivel le kell majd tenni, hogy gyalogútként használható
legyen, bár ő nem tanácsolta volna, hogy használt téglát tegyenek le, de elismerte,
hogy ennek a régies feelingnek is van romantikája. Biztos volt benne, hogy
fából szerették volna ezt is megoldani, de már régóta nem ad ki engedélyt az
önkormányzat, hogy bármit is ebből a természetes anyagból készítsenek.
M.-nek is voltak anno tervei, hogyan építi majd fel
a házát. Nagyon aprólékosan kigondolta, megtervezte, de csak odáig jutott, hogy
egy ideiglenes betongarázst helyeztetett el a kertben, átmenetileg. Ennek már
15 éve. Nem úgy tervezte, hogy egyedül tölti itt a mindennapjait, hiszen volt
családja, szerelme és egy kislánya is. Ez azonban már elmúlt.
***
Feltápászkodott a földről, leporolta magáról azt a
réteget, amit még nem szívott be az egyébként sem frissen mosott nadrágja,
káromkodott egy jóízűt, de csak halkan, nehogy felhívja magára a figyelmet,
majd óvatos léptekkel felment a teraszra. Kezét jólesően végigsimította a
gyönyörűen lecsiszolt, fényes korláton és megállt a bejárati ajtó előtt. Nem
mozdult.
Ilyen közelről még nem is látta a házat. Most
először járt a kapun belül. A nagyon impozáns bejárati ajtó szintén fenyőből
volt, középen barátságosan futó üvegcsíkkal. Még az illata is érződött, mikor
mélyet szippantott a levegőbe.
Csak a nő volt otthon a rengeteg macskával. Jó, már
nem maradt annyira sok cica, talán csak kettő, de M. szerint ez is több a
kelleténél. Nem tudta eldönteni, hogy mit esznek rajtuk? Valami fajcicák
voltak, de hát nyivákoló vacak mindegyik. Egyszer M. el is lopta az egyiket.
Nem szándékosan, csak úgy alakult.
***
Tulajdonképpen nem is lopta, mert magától ment hozzá
az a fekete végtagokkal és fejjel rendelkező, kék szemű szőrmók, csak utána
döntött úgy, hogy nem engedi továbbmenni. Végre nem érezte magát annyira
egyedül! Nagyon aranyosan dorombolt, a nyávogását is jól bírta, bár azért egyre
elviselhetetlenebb hangot engedett meg magának. Mikor látta, hogy a gazdái
égre-földre keresik, mindenfelé kiplakátolják, biciklivel járják a környéket és
a nevén szólongatják, akkor azért csak átvitte hozzájuk mint a jutalomra
érdemes megtaláló. Kapott is érte egy doboz sört, ami tulajdonképpen egész jó
üzletnek bizonyult a nyári hőségben. Gondolta is, hogy talán rendszeresíteni
kéne a macska eltűnését és előkerülését, de még egyszer nem bírta megfogni a
dögöt.
Már jól ismerte a család napi rutinját. A gyerek a
kutyával iskolában, a férfi horgászik, a nő pedig itthon dolgozik. A legjobb
időpont, hogy végrehajtsa tervét, amit azért túl részletesen ki sem gondolt,
csak a szükséget érezte, hogy tennie kell valamit, mert ha nem, hamarosan meg
fog fagyni.
Állt az ajtó előtt, tudta, hogy a nő nem lát ki az
üvegen, mert odabent már világosabb volt, mint kint és tetszett neki, amit látott.
A nő csinos volt, hosszú, dús hajjal, éppen söprögetett, miközben a
kismacskákat pofozgatta a partvissal jobbra, balra, közben mosolygott. M. ugyan
nem hallotta, de látta, ahogy nevetve szidja őket. Nagyon jót szórakozott a
látványon. El is mosolyodott, de gyorsan összerendezte arcizmait, nem engedhette
meg magának a gyengeséget, hiszen sokkal komolyabb feladat várt rá.
Kicsit el is szégyellte magát, hogy leskelődik. Nem
volt ő kukkoló, bár amióta elvesztette a munkáját, többször rajtafelejtette a
szemét a szomszédos fehérnépeken. Rengeteg lett a felesleges ideje, bár néha
elment papírokat és egyebeket gyűjteni, csak hogy kitöltse valamivel, és hogy
kiegészítse a napi betevőjét. Hihetetlen, hogy az emberek mit ki nem dobálnak a
kukákba! Szégyen, nem szégyen, de ő már evett is onnan teljesen épen maradt
kilós kenyeret, aminek még a szavatossága sem járt le, bár azért kissé száraz
volt.
Kérni sosem kért szívesen, és kitől is kérhetett
volna? Felesége elhagyta, tíz évvel ezelőtt látogatták meg utoljára a lányával.
Sosem volt érzelgős típus, az a morfondírozós fajta, de azért sejtette, hogy ő
rontotta el. Nagyon jól emlékezett arra a pontra, amikor kicsúszott a kezéből
az irányítás és ezzel az egész élete. Az a pofon… az nem kellett volna! Aztán a
többi sem. Mindent mindig erővel akart megoldani, és míg ez az üzleti életben
előnyére vált, a párkapcsolatában már nem annyira. Azt hitte, elég hogy jóképű,
sportos és jól keres, minden évben valamelyik tengerparton nyaralnak és hamarosan
kacsalábon forgó palotát épít a családjának, csak befejezi azt a nagy megrendelést,
amit éppen elvállalt. Milliókat kereshetett volna, ha nem megy csődbe a cég. De
csődbe ment és hiába perelt, hiába fenyegetőzött, egy fityinget sem kapott
vissza abból a hatalmas összegből, amit már belefektetett.
Milyen irigykedve néztek rá akkoriban az emberek,
mikor megjelent a gyönyörű, koromfekete hajú, karcsú feleségével és az ő
arcvonásait örökölt kislányával, aki hamvas bőrével akár Hófehérke is lehetett volna.
A nők is elismerően pillantottak a férfi elegáns vonásaira, aranybarnára sült
bőrére, dús, szőkésbarna hajára és azokra a mélyen ülő szinte már fekete, élénk
szemekre. Sosem jutott eszébe, hogy megcsalja a feleségét. Miért is tette
volna, hiszen imádta minden porcikáját: tenyérbe simuló derekát, aprócska,
gömbölyű melleit, hatalmas kék szemét, és a porcelánfehér fogait a mosolya
mögött!
Utoljára úgy négy éve látta. Véletlenül. Az utcán. A
nő nem vette észre, mert elbújt egy oszlop mögé. Onnan figyelte, ahogy könnyed
léptekkel átszalad az úttesten, rózsaszín szoknyája alig éri utol, majd kacagva
egy férfi nyakába ugrik, akivel aztán kéz a kézben elandalog. M. olyan keserű
arcot vágott, mintha citromba harapott volna és tán még érezte is azt a savanyúan
keserű ízt a szájában. Köpött egyet, hogy megszabaduljon az emlékétől is, majd
elindult az ellenkező irányba. Már nincs ehhez a nőhöz semmi köze, és jobb is így.
Megállt egy kirakat üvege előtt és elnevette magát, amilyen szánalmasan nézett
ki. A nyári hőségben bársonynadrágban és egy koszos, hosszú ujjú ingben. Háta
már meggörbült, mint egy vénembernek, kezét kiszárították az elmúlt évek hideg
évszakai, cserzett arca már-már olyan fekete volt a naptól és a mocsoktól,
mintha néger lett volna, csak a rengeteg ránc, ami kicsit világosabb színben
csíkozta arcát, jelezte, hogy nem volt mindig ilyen sötét. Szeme megkeseredett,
eltűnt belőle a fény és talán még az értelem is. Szánalmas, átkozott vénember – mondta magában és igyekezett
elfelejteni mindent, amit már elveszített és ami sohasem lesz újra az övé.
De a pofont nem tudta kiverni a fejéből, hisz mindennek
az volt a kezdete, onnantól változott meg minden. Legalább a lányát sosem
bántotta. Miért is tette volna? Tündéri kislány volt, bár amikor megromlott az
anyjával a kapcsolata, ő is elkezdett félni tőle, pedig egyszer sem emelt rá
kezet. Mondjuk szépen sem beszélt vele nagyon, sőt sehogy.
Összeráncolta homlokát, ahogy a múltba révedt és
elfintorodott, mikor eszébe jutott az a hájas buszsofőr, aki mindig a ház előtt
tette le a feleségét, és akire olyan nyájasan vigyorgott, mintha több is lenne
köztük. Csoda, hogy féltékenykedett? Persze nem kellett volna megütnie, de
mikor gúnyosan a fejéhez vágta, hogy legközelebb le sem száll a buszról, hanem
továbbmegy vele a remízbe, mit kellett volna tennie? Most már tudta, volt ideje,
hogy rájöjjön… Tűrnie kellett volna. Vagy úgy viselkedni, hogy ne legyen igény
arra, hogy más szórakoztassa az ő kedvesét. De hát nem mindig úgy sikerülnek a
dolgok, ahogy szeretnénk. És egyébként is, minden nő egyforma! Ez is – bökött
az ajtó felé keserűn - biztos többször megbántotta már a férjét, ne legyenek
illúzióink.
Most viszont eljött az idő, mikor tennie kell
valamit! Már csak egy szerszámot kell keresnie, amivel tervét végrehajthatja. A
terasz dugig volt mindenféle elektromos és kézi szerkentyűvel. Leginkább egy
baltára lenne szüksége vagy fűrészre, az a lényeg, hogy jól vágjon és így nem
tart sokáig.
A nő közben abbahagyta a söprögetést és visszaült a
fotelbe a számítógép elé. Legeltette még egy kicsit a szemét a sortból
előbukkanó combokon, nem volt rossz bőr, mi tagadás, és csiklandozó nevetése
van, de ezt valószínűleg most nem fogja hallani…
***
Óvatosan megmozdult és igyekezett észrevenni a
szükséges eszközöket anélkül, hogy meg kelljen mozdítania bármit is, amivel
zajt csaphatna. Persze nem látott semmi alkalmas vágóeszközt, csak egy
metszőollót, de azt nem igazán tartotta megfelelőnek, így tovább kutakodott.
Egy kosár csak kutyafelszereléssel volt teli, számos
póráz, nyakörv, és még Isten tudja miféle láncok. A pici szekrényke - melyet a
nő csiszolt le az egyik nyáron nagyon alaposan és lelkiismeretesen, de
lefesteni már nem maradt ideje, így látszik is, hogy hamarosan tönkre fog menni
az időjárási tényezők miatt - biciklialkatrészekkel volt teli, úgyhogy az sem
jöhetett számításba.
M. kezdett egyre türelmetlenebb lenni. Mi lesz, ha
nem talál megfelelő szerszámot? Kudarcba fullad a terve? Nem lehet, hisz nem
szokta félbehagyni, amit elkezd és már egy fityingje sincs. Kap ugyan némi
segélyt, de abból ételre is alig futja és éjszakára már kemény mínuszokat
mondanak. Hamarosan megfagy, ha nem szerez némi tüzelőt. Nem, nem adhatja fel!
Bentről mozgást hallott, úgyhogy hirtelen leguggolt
a lóca mögé és nem mozdult. Csend volt, csak a szíve egyre erősödő dobbanásait
hallotta. Ok nélkül ijedezett, mert a nő nem jött ki a teraszra, csak
felkapcsolta a villanyt. Ezzel azt is jelezte, hogy lassan érkezik a családja,
tehát M.-nek igyekeznie kell, és azt is, hogy még óvatosabban kell mozognia,
mert most már a nő is észreveheti bentről, bár csak az ajtó üvegén keresztül,
mert az ablakok már be voltak sötétítve.
Így viszont nagyon megkönnyítette M. dolgát, a
világosban sokkal egyszerűbb volt a keresés és néhány perc alatt talált is egy
fűrészt. Nem volt nagy, de nem is kellett, hogy az legyen, hiszen nem olyan
vastag dolgot akart vágni, mint egy elefántláb, csak mint egy női nyak…
***
Kicsit megizzadt az átmeneti kabátjában, mire végzett.
Visszafelé menet igyekezett a téglákra lépni, mert félő volt, hogy a nehéz
súlytól még inkább elsüllyedne a sárban, arról nem is beszélve, hogy így is volt
már egy réteg a cipője talpára ragadva, ami megnehezítette a mozgását, de az
adrenalin nem engedte, hogy ezzel törődjön és hátráltassa.
Mikor kiért, a kapuból még visszanézett a házra,
ahol melegen világított a lámpa, a kéményből dőlt a fehér füst. M. is vágyott a
melegségre… az otthon melegére.
***
Odakint teljesen besötétedett, csak a
villanyoszlopról áradt némi fény az úttestre. M. elégedetten nézte a tüzet,
ahogy ropogott a még némileg hideg kályhában. Kicsit megborzongott, ahogy élvezte
a feléje áradó hőt, ahogy átjárta hidegtől elgémberedett tagjait. Parányit
sajnálta, hogy egy fiatal egyedet kellett kivágnia azért, hogy most ő kicsit
jobban érezze magát, de ennek kivitelezése is elég fejtörést okozott a számára.
Elégedettséggel töltötte el, hogy nem bukott le, bár a kutya biztos meg fogja
érezni az idegen szagokat, de ez már nem érdekelte, beazonosítani úgysem tudja.
Mielőtt tűzre vetette volna, még volt annyi
lélekjelenléte, hogy letörjön egy nagyobb ágat, amire rátette azt a két gömböt,
melyet a minap az egyik kuka mellett talált. Igaz, hogy el volt törve, de tudta
úgy fordítani, hogy az senkinek se szúrjon szemet. Ugyan kinek szúrna? Egyedül
van, mint a szedett fa…
Becsukta szemét, a kályhából előtörő sárga fény
megvilágította arcát, melyen egy parányi mosoly szaladt végig.
